Úton Kárpátalján
Vissza

Úton Kárpátalján

Kárpátalján jártunk, mert Balázs Attila tordaszentlászlói lelkipásztor úgy érezte, fontos lenne elindulni, segítő jobbot nyújtani, látni, tapasztalni, érezni, megmutatni.

Első nap

Ha most készítenénk listát, hogy mi lenne a három legfontosabb orvosolnivaló a kárpátaljai magyarok szempontjából, hogy a mindennapi életük könnyebb legyen, hát... Mindenekelőtt az áramellátás. Öt óra áramszünet után az a két óra, amikor végre fel lehet tölteni a telefont. A konnektor elkezd zúgni, ha megadják az áramot, ilyenkor ki lehet kapcsolni a generátort, fél óra múlva már internet is lesz. Vagy második opcióként meghívás Székelyföldre, a család hölgytagjainak legalábbis, hogy ideig-óráig megfeledkezzenek a mindennapiról, jól érezzék magukat, s igyanak egy kicsi finom kibédi pálinkát is. De aztán visszafelé, a határnál megint rájuk törne a felismerés: vissza ugyanoda, ahonnan néhány napja elindultak, jó volt, szép volt, jön a való világ! Vagy az oktatás terén is akadna éppenséggel tennivaló: milyen jó lenne belegondolni abba, hogy az ember lánya/fia zavartalanul magyarul végezheti az egyetemet… Lehetne még hosszasan folytatni, de minek? Mert a béke a legfontosabb, ez az, amire várnak, amire vágynak, és ezt sokan el is mondják. Rendkívüli állapot után hadiállapot, és annak is mindjárt egy éve.

Kedves vendéglátóink társaságában, reggelihez készülődve Dercenben: Zsukovszky Miklós lelkipásztor és felesége, Andrea, unokájuk, Adélka, valamint Barabási Ede operatőr és Balázs Attila tordaszentlászlói lelkipásztor. Utóbbiak az Erdélyi Magyar Televízió számára is forgattak.

Ritka az a nap, amikor ne jelenne meg a közösségi médiában valaki olyannak a képe, aki elesett a fronton. A Facebook pedig nagyon le tudja csökkenteni a távolságokat: ha valaki nem is ismerte személyesen a katonát, a hőst, az áldozatot, de az ismerős ismerőse biztosan, a hír pedig gyorsan fut. Eddig 12 magyar katonáról tudni, aki meghalt, és még sokakat keresnek, ukránokat, magyarokat egyformán.

Kárpátalján járunk, mert Balázs Attila tordaszentlászlói lelkipásztor úgy érezte, fontos lenne elindulni, segítő jobbot nyújtani, látni, tapasztalni, érezni, megmutatni. Ez az első napunk itt.

A román oldalon Halmi, az ukránoknál Nevetlenfalu, határ, vámolás, papírok. Nem ez a forgalmasabb határátkelő, kifelé csak mi vagyunk. Az ukrán vámosok segítőkészek, gyorsak, operatívak, magyarul beszélnek. Zsukovszky Miklós derceni lelkész elénk jön Halmiba, hogy minden rendben menjen, kedves, szív-lélek. Nevetlenfalu után Batár következik, közben táblázatot mutat a telefonján; a települések négy csoportra vannak osztva színek szerint: sárga, kék, narancssárga, zöld. Itt követhető, hogy a nap folyamán mikor tervezik kikapcsolni az áramot. Ez azóta van így, hogy az oroszok elkezdték támadni az energetikai szektort. Dercen amúgy a sárga zónába tartozik, ma hét órát van áram a 24-ből. Kijevi idő szerint mindig éjfélkor teszik ki a másnapi órarendet. Amúgy van alkalmazás is, ahol követni lehet, hogy mennyi idő múlva lesz ismét villany az adott címen. El lehetne még merülni a részletekben, mert vannak bőven, de minek? Nem igazán lehet e szerint tervezni, élni, sokszor nagyon kaotikusan működik az egész. Ha meg nincs rendesen áram, internet sincs, az ember egy idő után belealszik, nincs már értelme fennülni, hogy majd éjjel 2-kor mosunk, e-mailt írunk...

Az egyik generátor, amit hoztunk, nagyobb kapacitású: 18 kW-os, ez kerül majd Dercenbe, ahol óvoda, iskola és szociális konyha működik; a másik három 5-5,5 kW-os, ezek mostantól Munkácson, Tiszakeresztúron és Mezőváriban teljesítenek szolgálatot. A kisebbek 15-20 literesek, óránként 2 litert fogyasztanak, a dízelek kevesebbet, mondják; s azt már tapasztaljuk is, hogy amikor utántöltik, akkor a generátort ki kell kapcsolni.

De több ezer gyertyát is hoztunk, Attilát idézve a cél fényt vinni kívülről is a kárpátaljaiak életébe, ugyanakkor a lelkükbe is. Átadás-átvétel Beregszászon, a református püspökség székhelyén, abban a házban, ahol egykor Fedák Sári színésznő is lakott. Az épületet államosították, később aztán – szerencsés csere folytán – a Kárpátaljai Református Egyház tulajdonába került. Zán Fábián Sándor, aki 2007. január 1-jétől püspök, közben mezővári lelkipásztor, büszkén mondja: a kárpátaljai magyar református közösség pontosan száz éve igyekszik megszervezni az életét.

Miközben a történetek pörögnek körülöttünk, egyik a másik után, egyszer csak ott a felismerés: olyan keveset láttunk, éreztünk, értettünk meg abból, amit itt találtunk. Hogy lehetne mégis hitelesen elbeszélni bármit is? Hogy szünetmentes tápra, tartós élelmiszerekre, generátorokra van szükségük legfőképpen, ez például nagyon fontos.

S hogy a konzervek, amik kézről kézre járnak a szemünk láttára, hogy aztán a frontra vigyék őket, vajon kihez jutnak? S a saslikot, amit ma este eszünk jó étvággyal és káposztával, szívesen megkóstolnák még sokan...

Második nap

„Gáz elzárva, villany kikapcsolva, emberek élnek, szükségünk van fára” – ez a felirat olvasható az egyik kapun Harkivban, Ukrajna második legnépesebb városában. Innen (is) tudják a segélyszállítmánnyal érkezők, hogy itt bizony nagy szükség van mindarra, amit magukkal hoztak sok száz kilométeren. Munkácsról a katolikusok által működtetett Caritas munkatársai, önkéntesei is járnak errefelé, meg Kijevbe is. Egyik alkalommal lövés érte valamelyiküket, kórházba került, de a csapat kitartása töretlen. Pajerszka Katiról például, aki Szlovákiából származik, olyasmiket mesélnek, hogy a fejemben nyomban kitartó, harcias amazon képe körvonalazódik. Eleinte azért mentek, hogy felmérjék a helyzetet, a szükségleteket, metróban éjszakáztak, kórházakat látogattak. Odaadó emberként emlegetik Katit, olyannak, aki számára magától értetődik, hogy segítenie kell, akár az élete kockáztatásával is.

A munkácsi Szent József-óvodába érkezésünk előtt egy nappal tértek vissza a téli vakációról. Itt jelenleg összesen 63 ovis jár a három csoportba, és a bővítés is folyamatban van.

A munkácsi Szent Márton Caritas munkatársaival már úgy beszélgetünk, hogy nem kell az áramkimaradásokra gondolni, itt végre fel lehet tölteni a töltenivalót, jó helyen van a székhelyük. Fehér Ferenc igazgató büszkén mondja, hogy közel 50 intézmény vagy program működésébe tudnak bekapcsolódni hatékonyan: gyermekotthonok, rehabilitációs központok, ösztöndíjprogramok, óvodák, ingyenkonyhák, gyertyaműhely fogyatékkal élőknek; 67 településről 1500 ember rendszeres támogatásban részesül, és tavaly, amikor hirtelen megjelentek Kárpátalján is a menekültek, 23 épületben 1250 embert tudtak elszállásolni. Amit tudunk, azt meg kell tennünk, mondják. Tartós élelmiszerre, higiéniai eszközökre, áramfejlesztőkre, asztali lámpákra, vésztöltőkre lenne még szükségük, s örömmel fogadják most a generátort, amit a Szociális Testvérek Társasága küldött.

Ugorjunk, folytassuk derceni életképekkel! „A Jóistenre bízzuk magunkat, s ha egészség van, a többi kialakul” – mondja Bíró Anna, a nagymama. Ő ukrán, de magyarul is beszél. Egy 11 gyermekes családnál járunk, egyesek az ágyon, a többiek körbeveszik az asszonyt. A két legkisebb, Máté és Jánoska ikrek, őket a karjára veszi, aztán Anasztázia, Bianka, Máté, Nándi, Denisz és Dani következik, őket is a nevükön szólítja. A családban jó a hangulat, fűzi hozzá; a gyerekek rosszalkodnak, de ő fenyíti őket. A nagymamára vannak bízva, amíg az édesanyjuk Magyarországon tartózkodik: elment megnézni a másik hármat, akik ott tanulnak, dolgoznak, de csütörtökön már jön, várják is nagyon. Várták az ebédet is, ma is. Kilenc porciót hoztunk, de itt sok étel fogy, készül is már az estére való is.

Néhány utcával odébb, a falu végén Irénke fogad, két kislány édesanyja. Nincs egyedül, Adrienn és Jázmin is otthon van. Február 13-ig tart a téli szünet, mivel az iskolában nincs fűtés. Rajzolnak, festenek, olvasnak otthon, az édesanyjuk pedzegeti, hogy hát, az a fránya ukrán, az valahogy nem nagyon megy...

Király Géza bácsi hetven év körül van, a mindennapjai unalmasan telnek. El-eljár még a kórházba meg a patikába, de mégiscsak egyedül él, s a nyulai is elpusztultak, volt belőlük vagy harminc. Jól aludt az éjszaka, még egy órát netezett is, s nagyon örül a segítségnek, ami a református Diakóniától érkezik. Hozzá is Szabó Gyula diakónus kalauzol, aki heti öt alkalommal visz meleg ebédet a rászorulóknak a Budapesti Tűzoltószövetségtől kapott kisbusszal. Első körben az egyedül élő, idős és/vagy beteg embereknek – nemzetiségtől függetlenül. Borscsleves, párolt rizs csirkepörkölttel, savanyú uborkával. Ez volt ma a menü, amiből Dercenben közel 60 adagot osztottak szét. Mindjárt arról is, hogy ez hol készül pontosan és miként, de most ugorjunk vissza kicsit az időben.

Egész éjszaka zuhogott az eső, de közben két órára megtalált bennünket az áram is. Igen, ez volt az a bizonyos időintervallum: az öt sötét óra után következő kettő, éjjel 2 és 4 óra között. Mi már jócskán húztuk a csendest, miközben a telefonok csak úgy szívták közben magukba az áramot, hál’ istennek. Hatvan százalék! – nem semmi. Reggel 9 és 11 között jön a következő „fényes” turnus, de ennek már fele sem talál minket a parókián. Bár nem megyünk messzire, bőven van felfedeznivaló az udvaron is, például a konyha. Piroska néni tizenharmadik éve dolgozik itt, Tánya tavaly óta; azt mondják, az Istenbe vetett hit segít nekik is a mindenna­pokban, s a remény, hogy egyszer majd haza tudnak térni a távolba szakadtak. Egy holland csapat több mint 500 kilométert biciklizett 2008-ban, hozzájárulva ezáltal a konyha megépüléséhez. Tizenöt éve nyitották meg, eleinte 25 embernek főztek itt, kétszer egy héten. (Most) Vagy 90 embernek hétfőtől péntekig, legalábbis amikor a menekültek itt voltak. A gyülekezet is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy működjön a konyha, ki, amit tud, azt hoz, paszulyt, savanyúságot, krumplit, mindent. Közben a helyi gazdákat is támogatják, a sertéseket tőlük is veszik. Szabó Gyula diakónust hallgatva jóleső érzés tölti el az embert: igen, ez is szív-lélek tevékenység, nagy szükség van rá.

Dercenben amúgy önkéntes tűzoltóság is működik, tagjai most éppen a generátort segítenek levenni az utánfutóról. István hozza a villás targoncát (erdélyieknek: stivuitor), így már mindjárt könnyebb; majd szemügyre veszik kívülről és belülről, hova kerül majd az üzemanyag, megy ez leírás nélkül is. Jó helyen van már ez a generátor is!

Apropó, tűzoltók! Zsukovszky Miklós parancsnok mellett Bakos Albert, Iván Sándor, Fodor Miklós, Puskás Béla, Lőrincz Zoltán, Orosz Lajos, Orosz Béla, Orosz Péter, id. Heé Gyula meg a többiek, sorakozó! Nem most, csak ha helyzet van. A csapatnak – Derceni Egyházi Önkéntes Tűzoltóság – több mint 600 bevetése volt 2005 óta, a felszerelésekkel a szovátai testvérek is segítettek. Sándor bácsi magyarázza: a háború előtt képzéseket is tartottak, tavasszal és/vagy ősszel, csak hát változtak az idők, jelenleg 16-an vállalnak szolgálatot.

A parókia udvarán fogorvosi rendelő is működik, ide is érdemes ám betérni, még ha nem is fáj az ember foga. Dr. Dénes-Zsukovszky Anna, aki maga is önkéntes tűzoltó, Ungváron végezte az egyetemet, neki van itt kabinetje, a másik szobában ukrán fogorvos dolgozik. Két doktor és három asszisztens; ha nincs villany, elemlámpával világítanak, de dolgoznak, a váróteremben is nagy a nyüzsgés.

Most ismét Munkács, Szent József-óvoda, amely január elején ünnepelte az 5. születésnapját. A gyerekek két hét vakáció után tegnap tértek vissza, érkezésünkkor szép összeállítással kedveskedtek mind a huszonketten: „Jól vigyázz, kicsi szív, mit hiszel? Mert a te jó Atyád a mennyből néz le rád…”

Makeljeva Andrea az igazgató, aki már negyven éve folytat óvodapedagógiai tevékenységet, ő mondja: „nehéz időket élünk, stresszesek vagyunk, aggódunk a holnapért, ráadásul a fizetések is... De a gyerekeknek nem kell látniuk, hogy nehéz most nekünk. Amúgy is tudják, érzik, hiszen tapasztalják otthon, de igyekszünk megtenni a lehető legtöbbet, ami tőlünk telik.” Hitoktatás, erkölcsi nevelés, a magyar kultúra bemutatása, őrzése. Jelenleg összesen 63 ovis jár a három csoportba, de bölcsőde is van. Szeretnének még három csoportot meg egy új szárnyat, már most van 60 jelentkező; a katolikus Caritas koordinálásával zajlik a bővítés is, mert sokan várják a pillanatot, amikor végre ide jöhetnek. Burrog a generátor az udvaron, ide is elkelne korszerűbb!

A munkácsi látogatás után a beregszászi Pásztor Ferenc Házban zárjuk a napot, ahol Molnár János plébánossal, a munkácsi egyházmegye püspöki helynökével találkozunk. Érdekesség/finomság: a hangulatos, tágas templomban, amely egyébként a Szent Kereszt felmagasztalásakor, szeptember 14-én tartja a búcsúünnepét, a kántor nemcsak orgonán játszik: ha elveszik az áramot, előkapja harmonikáját, azzal folytatja. Még tartanak a házszentelések, úgyhogy egy-két erre vonatkozó tapasztalat is: sok helyre nem tudtak bemenni, mert már nem laknak ott családok; könnyező édesanyák és gyermekeik fogadták a Szent Keresztet; sötétben a házszentelés is kicsit más. Az állhatatosság és a kitartás fontosságát említi a plébános, Isten úgyis megsegíti a hozzá folyamodót, utat mutat neki, mondja.

A mai egyik végszó, ami már ismét Dercenben ér, Zsukovszky Miklós és felesége, Andrea kedves vendéglátásával: „Urunk Jézus, áldj meg minket, ételünket, italunkat!” Jó nekünk itt lenni.

Harmadik nap

Tavaly márciusban, amikor éjjel 2-kor megszólalt a sziréna, a gyerekek felriadtak, bömbölt a szobában minden. Ilyenkor a szülő mire figyeljen? Valahogy megnyugtassa a kicsiket, vagy fogja a kikészített bőröndöket s szaladjon, amerre lát? Az asszony azt mondja, az elsőt, amíg élnek, nem felejtik el. Aztán jött a második, a harmadik, az is rossz volt, s idővel a sokadik – ezt nem lehet megszokni. Bizonytalanság is van, félelem is, néha kevésbé, máskor inkább. Eltelt egy év, és valami hihetetlen, hogy továbbra is itt vannak, hogy nem történt baj. Isteni kegyelem. Eleinte folyamatosan masíroztak az autók éjszaka az ablakuk alatt. A férfiak közül, aki csak tudott, igyekezett elmenni innen; aztán ez is abbamaradt. Mindentől féltek, de mindenre volt forgatókönyv, elképzelés, és voltak nyugodtabb időszakok is.

Sok mindennel kellett szembesülniük 2022. február 24-e óta a kárpátaljai közösségeknek. Most például azzal, hogy a munkácsi kormányzó utasítására magyar feliratokat távolítottak el különböző helyekről. Ez ám a tökéletes időzítés, háború idején, soha jobbkor!

Egy 11 gyermekes családnál Dercenben: a nagymama, Bíró Anna a karjára veszi az ikreket, Mátét és Jánoskát

A mai bejegyzés amúgy már úton Kolozsvár felé születik, mindjárt megérkezünk szerencsésen, minden rendben lesz. Ma is volt részünk jó találkozásokban, és közben egy generátort hagytunk Mezőváriban, egyet Tiszakeresztúron. Az éjjel is Dercenben aludtunk, bent sötét volt, kint esett. Reggelre fénytenger, valószínűleg úgy maradtak a kapcsolók, így felkelni is könnyebb, talán. Búcsú Miklóstól és Andreától, rendben lesz, visszajövünk, köszi mindent, ők is, mi is, ölelés, indulás.

Borzsova 35-40 kilométerre fekszik Dercentől; Anna férje, Dénes-Zsukovszky Ele­mér a lelkész, három éve vannak itt. A fiatalember szolgál a közeli Haláboron is, az egyik gyülekezet 450 fős, a másik 480. Annáról már írtam tegnap is, ő Zsukovszkyék lánya, Dercenben fogorvos, a helyi tűzoltócsapat tagja. Be a borzsovai templomba: tavaly karácsonyra kapott új köntöst, a felújításhoz a háború kitörése előtt két nappal fogtak hozzá. Jó az akusztikája, s világos is, már amikor sikerül felkapcsolni a villanyt.

Mezővári, Zán Fábián Sándor püspök gyülekezete. Beszélgetés kötetlenül, nyugodtan, őszintén, helyszín az óvoda, mindjárt erről is. De előtte az érzésről: torokszorító ebben az állandó bizonytalanságban élni, minden ajtókopogás egy összerezzenés is. Marad a remény, hogy mihamarabb véget ér ez az őrület, adja Isten.

Tündérkert a neve a falu magyar tannyelvű óvodájának: az épület az egyházé, benne az állam két csoportot működtet, a harmadikat az egyház finanszírozza. Van cigány óvoda is, 20 gyerek és 20 tanodás, a cél az iskolához való felzárkóztatás. Rehabilitációs központ és önkéntes tűzoltóság Váriban, a közösség pedig élni akaró, Menyhárt István lelkész ilyennek ismerte meg az elmúlt 12 évben. Volt részük változásokban bőven, amelyekhez alkalmazkodniuk kellett, s most is kérdés, hogy meddig, hogyan lehet ezt csinálni, hol marad meg a család és hol a határ, de őt idézve „Istennek legyen hála, nem változott meg gyökeresen a közösség élete”. A gyülekezet is most érzi igazán a diakóniai szolgálat fontosságát; 20-22 idős embernek segítenek – ápolják, bevásárolnak nekik –, és az élelmiszer-adományokat is rendre továbbítják nekik, azoknak is mindig van helyük.

Tiszakeresztúron is, és ez már a következő helyszín. Sipos József lelkipásztor és felesége, Viktória fogad bennünket, utóbbi a szociális konyhát vezeti. József elbeszéli, hogy a háború kitörésekor nagyon hamar kiderült: sok idős ember fog itt maradni, így nem volt kérdés, hogy ingyenkonyhát kellene indítani. A gondolat amúgy már évek óta megfogalmazódott: volt ez az épület, üresen állt, majd május végén sikerült megnyitni, önerőből, sok magánszemély, sok jó barát, erdélyi barát támogatásával. Hetente háromszor visznek egy-egy kétfogásos ebédet egyedül élőknek, szegényeknek, betegeknek. 41 embernek főznek, ketten vannak, egyikük Gizi néni, tavaly májustól ő csak egyszer hiányzott. Amúgy itt is jól fog a tartós élelmiszer, ezekkel lehet biztosítani a konyha megmaradását; Nagyszalontáról például 300 kiló liszt és 300 kiló búzadara érkezett nemrég, mi most Gede Csongor és a kolozsmonostoriak küldeményét hoztuk, élelmiszert és gyertyákat. Itt hagyjuk a negyedik generátort, beszélgetés, elköszönés, viszontlátásra.

Nem kell messzire menni, országhatárokon átkelni, hogy az ember belássa: néhány nap elteltével kicsit más megvilágításba kerülnek bizonyos történések; időnként megszépülnek, máskor mintha kicsit sötétebb lenne a kép, ha visszagondolunk rájuk. Ezért is próbáltam megörökíteni ott és akkor, mondhatni a pillanat hevében mindazt, amiben kárpátaljai látogatásunk három napján részünk volt. Hogy legalább néhány mozzanatot sikerüljön megragadni – s hazahozni – mindabból, amit a kárpátaljai magyarok mostanság, a lassan egy éve tartó orosz–ukrán háború idején megélnek. A nap végén elővettem a jegyzeteimet, és elkezdtem bepötyögni a telefonomba a szöveget, amely aztán egyre inkább íratta magát, nem igazán hagyta, hogy a végére pontot tegyek. Amikor végre sikerült, megosztottam a Facebookon, így már nyugodtabban térhettem pihenőre. Most pedig, hogy így egymás mellé kerülnek ezek a szövegek, bízom abban, hogy ezáltal is segíthetünk a Kárpátalján élő magyarok helyzetén: egyrészt, hogy a mindennapjaikról is megtudhatnak egyet s mást a Szabadság olvasói, másrészt pedig, hogy a jövőben is minél többen hozzájárulnak a segítésükhöz. Sokszor egy-egy gyertya is sokat jelent.

Kedves vendéglátónk, Zsukovszky Miklós derceni lelkipásztor gondolataival zárom ezeket a sorokat, ő mondta, amikor a hogyan továbbról kérdeztem: „Isten igéje azt mondja, hogy mindeddig megsegített bennünket az Úr. Mi ezt tapasztaljuk: ha nem is tudtuk, hogy mit hoz a másik nap vagy a következő óra, a következő perc, de Isten valahol mindig ott volt velünk. Ha meg is engedett próbákat, nyomorúságokat az életünkben, soha nem adott olyan próbát, amit ne bírtunk volna elviselni. Hogy mi lesz tovább? Azt nem tudjuk, hogyan fog véget érni a háború, nálam sokkal okosabb emberek, bölcs előrejelzők, katonai elemzők és mások is próbálnak különböző dolgokat mondani. De ezek nem valósulnak meg, vagy nem úgy valósulnak meg, ahogy az emberek gondolják. Nem tudjuk, hogy Isten milyen sorsot szánt nekünk a továbbiakban, és mi lesz, ha majd a háború véget ér, és hogy mikor lesz az. De nekünk itt, Kárpátalján meg kell maradnunk, hiszen itt van a mi szülőföldünk, itt van a mi hazánk. Ha nehezebb is a sorsunk, vagy ha nehezebb is lesz a sorsunk, akkor is velünk lesz az Isten. Egyházunk címerében ez az ige szerepel: Velünk az Isten! Hát mi ebben bízunk, ebben reménykedünk, és ha majd tisztábban fogunk látni a jövőt illetően, akkor Isten megmutatja majd a lehetőségeket, hogy hogyan is kezdjük újra, hogyan építsük fel, ami lerombolódott, ami elromlott, ami feledésbe merült. Én hiszem azt, hogy Isten, ha eddig megtartott, ezután is meg fog tartani bennünket.”

Borítókép: A mindennapos áramszünetek miatt létszükséglet Kárpátalján a generátor, gyors szemrevételezés után nemsokára üzembe helyezik (A szerző felvételei)

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Betétdíjas rendszerrel a ...
Könnyített eljárással igényelhető az ...
Béremelést követelnek a tanügyben

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ