Utazás a világjárvány idején: turisták nélkül Horvátország még csodálatosabb (I.)
Kilenc nap a balkáni országban, céltudatosan
Kilenc nap a balkáni országban, céltudatosan
Vissza

Utazás a világjárvány idején: turisták nélkül Horvátország még csodálatosabb (I.)

Mit tesz a koronavírus ellen beoltott, utazni vágyó személy világjárvány idején: folyamatosan az utazási lehetőségeket fürkészi. Mi sem tettünk másként: hetekig nézegettük a román külügyminisztérium konzuli szolgálatának a különböző országok beutazási feltételeit részletező weboldalát, hogy az emlékeztető oltással és az ezt igazoló dokumentummal rendelkezőknek melyik államba engedélyezik a beutazást. Koronavírus-tesztet igen költséges lett volna készíttetnünk (a boszniai út előtt támogatásból fizettük ki), így maradt a március közepén beadott emlékeztető oltást követően kapott vakcina-igazolvány. A választás végül Horvátországra esett, ahol tematikus, jól átgondolt és megtervezett utazás keretében kilenc napot töltöttünk: csodálatos városok és természeti szépségek, maradandó élmények annak is köszönhetően, hogy a leglátogatottabb helyeken is alig voltak turisták…

A kilencnapos (2021. április 29. – május 8.), összesen 3200 kilométeres körutat (ebből közel 2000 kilométer Horvátország területén) a barátnőm, Bianka jól eltervezte, céltudatosan, tematikák szerint látogattunk el a balkáni országba. Engem különösképpen a Jugoszlávia szétomlását követően kirobbant délszláv háború sebei és annak lassú és körülményes gyógyulási folyamata érdekelt (a 2009-es Balkán-körutam során is ezt fürkésztem), a „portyázás” során viszont különös figyelmet szenteltünk a természeti szépségeknek (például Plitvicei-tavak), az ország fővárosának, az Isztriai-félsziget világszinten elismert épített örökségének, illetve a Dalmát-tengerpart lélegzetelállító szépségének.

A Vukovári Magyar Házba is ellátogattunk (Saját felvételek)

Kolozsvárról már április 28-án, szerdán este elindultunk, egy éjszakát Bianka édesanyjánál, Minelánál töltöttünk Vajdahunyadon. Lassan már hagyományos megállóhely ez, balkáni vagy hazai hegyi útjaink/túráink előtt és/vagy után.

Csütörtökön korán indultunk, Szerbia tranzitálásával közel 500 kilométeres út várt ránk Vukovárig. Több szempontból döntöttünk úgy, hogy első horvátországi állomásunk a mártírváros lesz: egyrészt a délszláv válság idején itt zajlottak az első legvéresebb harcok, a város 87 napig ostrom alatt állt, majd elesett.

Szerbiába könnyen, Horvátországba nehezen engedtek be

Zsombolyánál, a román-szerb határnál az átkelés zökkenőmentesen zajlott, a szerb határőr azonnal elfogadta, hogy országát csupán tranzitáljuk. Várost látogatni (kíváncsiak lettünk volna például Újvidékre vagy Szabadkára) nem tudtunk, pontosabban nem mertünk, mert amennyiben valami történik, esetleg igazoltatnak, megszegjük az átutazásra vonatkozó szabályokat: csupán töltőállomásoknál lehet megállni. Szigorúan betartottuk a közlekedési szabályokat és a sebességkorlátozásokat (a nem működő iskolák környékén 30 kilométer/óra), emlékszem, a 2009-es Balkán-körutam során a szerb rendőrök előszeretettel „pisztolyozták” (lőfegyverhez hasonlító sebességmérő szerkezet, amelyet egy fa vagy jelzőtábla mögött álló rendőr a gépkocsira irányít) a külföldi rendszámú járműveket.

A szerb-horvát határ átkelése már nem zajlott akadálymentesen. Bár szintén uniós államba utaztunk, a horvát határőrnő segédje alaposan kérdőre vont: hová utazunk, mennyi ideig maradunk, hol szállunk meg, stb. A határőrnő nem beszélt angolul, így azt sem tudta, hogy mit ír az egészségügyi minisztérium által Shakespeare nyelvén is kiállított oltási igazolványban. A két papírt ide-oda tologatták, lapozták útleveleinket, jól megnézték az én úti okmányomban lévő csádi, illetve a Biankáéban lévő iráni vízumot. Hosszas ellenőrzés után végül csak annyit intett, menjünk.

Sertéstelep helyén emlékmúzeum

Horvátországban az első állomás az Ovčara falu határában lévő volt sertéstelepre vezetett, ahol múzeumot hoztak létre a Vukovár eleste után a helyi kórházban ápolt és menedéket talált, majd a telepen megkínzott és egy közeli tömegsírba lőtt civilek emlékére. Ezt a rendívül megrázó helyet 2009-ben már meglátogattam, ám fontosnak találtam ismét tiszteletemet tenni az elhunytak sírjánál: újságírói pályafutásom kezdetekor, 1995-ben nagyon elszomorított a „szomszédban” zajló véres háború, több cikket írtam a katonai konfliktusról.

A meggyilkoltak személyes tárgyai is szerepelnek a kiállított tárgyak között

Tizenkilenc éves fejjel nehezen tudtam átlátni Jugoszlávia szétomlásának és az etnikai konfliktus kirobbanásának okait és mélységeit, bár 1990 márciusában Marosvásárhelyen szinte bekövetkezett az, ami a szerbek, horvátok és bosnyákok között alig több mint egy évvel később…

A Vukovári csata és az ezt követő tömegmészárlás a második világháború után az első legvéresebb és legtöbb áldozattal járó atrocitás. A horvátok, szerbek és magyarok lakta Vukovárt 1991 augusztusa és novembere között, 87 napon át a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és különféle szerb paramilitáris alakulatok ostromolták. A városban létrehozták a Horvát Nemzeti Gárdát (ZNG), a mintegy 1800 könnyen felfegyverzett katona és civil a JNA által mozgósított 36 ezer katonával és nehézfegyverzettel rendelkező szerb harcosokkal állt szemben. Adatok szerint az ostrom ideje alatt volt olyan nap, amikor 12 ezer tüzérségi eszköz (rakéták és repeszgránátok) csapódott be a városba.

Az emlékmúzeum nagy hatással van a látogatóra...

Szakemberek megállapították: Európa területén a második világháború utáni legpusztítóbb és leghosszabb csatájáról volt szó, Vukovár volt az első nagyobb európai város, amelyet teljesen leromboltak. A reguláris katonaság, a JNA által támogatott szerb erők etnikai tisztogatást hajtottak végre: a város 1991. november 18-i elestét követően több száz katonát és civilt mészároltak le és több mint 30 ezer lakost azonnali hatállyal deportáltak a városból és környékéről. Vukovár 1998-ig a szerbek fennhatósága alatt maradt, majd a közeli Erdut városában kötött megállapodást követően békés úton visszakerült Horvátországhoz.

Ovčara, emlékmúzeum: betont öntöttek a két ajtó közé, hogy soha többé ne lehessen bezárni...A város bevételekor több száz védőt és civilt a vukovári kórházban ápoltak, ugyanakkor sokan itt találtak menedéket. A város elestét követően az egészségügyi intézményből körülbelül 400 személyt a JNA vett őrizetbe, ezek közül mintegy 200-at a Vukovár közelében található ovčarai sertéstelepre szállítottak, megkínoztak, kivégeztek, s egy előre kiásott tömegsírba temettek – Európában ez volt a második világháború utáni legvéresebb tömegmészárlás. Mind a mai napig körülbelül 50 személy holléte ismeretlen.  A múzeum illetékesének elmondása szerint az áldozatok között sok gyermek, nő és idős személy volt, mi több, egy terhes nőt is meggyilkoltak.

A volt sertésfarm helyén rendkívül meghatóan kialakított emlékmúzeumot hoztak létre: a volt farm fémből készült kapuját nyitott állapotban körbebetonozták, hogy többé soha ne lehessen bezárni. A betonba töltényhüvelyeket helyeztek, az emlékszobában az áldozatok arcképe sorra jelenik meg, majd sötétül el a falon kialakított tablón, személyes tárgyaik a fal alatti folyamatosan megvilágított részen láthatók. Farkasszem a múlttal a volt sertésfarmon létesített emlékmúzeumban (Saját felvétel)

Bianka mélyen a néhány másodpercig felvillanó áldozat szemébe néz: vajon milyen volt az élete, hogyan sikerült kitartania a város elestéig, mit gondolt, amikor elhurcolták? Vajon gyilkosa még mindig szabadlábon van, vagy elítélték? Amennyiben életben marad, képes lenne ma a megbékélésre, elfogadná Boris Tadic szerb elnök által 2010-ben a helyszínen megfogalmazott bocsánatkérését? Sohasem fogjuk megtudni…

Az emlékmúzeummá alakított volt sertésfarmot követően utunk a közeli tömegsírhoz vezetett, ahová az atrocitás áldozatait eltemették, innen pedig az 1998-2000 között létrehozott hősök temetőjébe mentünk, ahol 938 márványkereszttel emlékeznek az áldozatokra.

A vukovári víztorony, mint az ellenállás jelképe

A szálláshelyünk elfoglalása előtt az emblematikus vukovári víztoronyhoz látogattunk el. A hely a horvátok és a nemzetközi közösség számára a katonai konfliktus, de leginkább az ellenállás jelképévé vált. Az 1960-as évek végén épített 50 méter magas torony, amelynek felső részén panorámaétterem működött, akkoriban a világ második ilyen jellegű épülete volt.

Restaurálták, múzeumot és tetőtéri kilátót létesítettek

Érdekesség, hogy 2020 végén sikeres adománygyűjtés következtében a tornyot leleményes mérnöki megoldásoknak köszönhetően statikailag stabillá tették, könnyű fémszerkezetű felvonót és lépcsőket építettek, a tetőn pedig csodálatos panorámát nyújtó körkilátót létesítettek. A helyszínt turisztikai látványosságként működtető vállalat idegenvezetője kiemelte, a háború idején az építészeti struktúra sikeresen helytállt a tüzérségi támadások ellen: a víztornyot kisebb hadihajókról és vadászgépekről is lőtték.

- A szerbek ostroma idején a helyi horvát lakosságban az tartotta a lelket, hogy a hatalmas veszélyek ellenére, két katona minden éjjel felment a tetőre és kihelyezte a horvát zászlót – mondta az idegenvezető.

Este nagy meglepetésben volt részünk: hallva, hogy egymás között magyarul társalgunk, a vukovári szálláshely tulajdonosa hirtelen anyanyelvünkön szólt hozzánk. Nagyon megörvendtünk annak, hogy horvátországi magyarral kerülünk kapcsolatba: Mónikát megkértük, másnap látogathassuk meg az általa említett Magyar Házat.

Mindenekelőtt viszont, a szigorú egészségügyi korlátozások és a veszélyek ellenére úgy döntöttünk, meglátogatjuk a vukovári kórházat, azt a helyet, ahol az ostrom alatt sok sérültet és beteget az orvosok és orvosi asszisztensek rendelkezésre álló minimális eszközökkel ápoltak, és ahol sokan menedéket találtak. Szerencsére az alagsorba történő bejutás egyetlen feltétele a lázmentesség volt, így a kiválogatást követően az angolul gyatrán beszélő, egy irodában tartózkodó idegenvezetőhöz fordultunk.

Minimáilis egészségügyi ellátásban részesültek a vukovári kórház alagsorában ápolt sérültek és betegek

Többször becsuktam a szememet, s próbáltam elképzelni, mit érezhettek azok az emberek, akinek a neve gyászhirdetés szerűen a falon szerepel, s akiket innen halálukba hurcoltak. A bejáratnál még mindig láthatók az ajtót védő deszkák és homokzsákok, a folyosókon igen nyomott a hangulat, szinte hallani a repeszgránátok becsapódását kísérő jajveszékeléseket, sikolyokat, az érzéstelenítő nélkül műtöttek fájdalmát.  

Az élet és a halál valójában tőszomszéd volt a vukovári kórházban: a kegyetlen ostrom idején a valamennyire fedezékben lévő egyik alagsori teremben kezelték a rendkívül súlyos állapotban lévő betegeket és a háborúban megsérült katonákat, akik közül sokat elhunytak, egy másik helyiségben pedig az improvizált szülészetet és az inkubátorokat rendezték be. A beutaltak számára egy liter víz állt rendelkezésre: a kiosztott adagnak elég kellett lennie tisztálkodni és inni.

Megőrizték az alagsor bejáratát védő homokzsákokat is

Valahányszor a háborús emlékeik felől érdeklődünk, az emberek többnyire hallgattak. Valójában erről a témáról akkor kezdtek igazán mesélni, amikor nem kérdeztük őket… A traumák mélyen gyökereznek. A vukovári házigazdánk például Pécsre menekült, de háborús élményeiről csupán ennyit árult el.

Vukovárban, a Magyarok Otthonában

Az elhurcoltak és meggyilkoltak iránt érzett gyász és szomorúság nagy mértékben feloldódott a Vukovári Magyarok Egyesülete által működtetett Magyarok Otthona meglátogatása során. A Mónikától kért látogatás során Jakumetović Rozália elnök szívélyesen körbevezetett a szobákon, amelyekben a gyülekezésre használt közösségi tér mellett népművészeti kiállítások is megtekinthetők. Mesélt az egyesület sokrétű tevékenységéről, a magyar kormány részéről érkezett hathatós támogatásokról, amelyek nélkül a közösségi tevékenység ellehetetlenülne. Egyébként ott tartózkodásunkkor éppen májusfát díszítettek a számunkra furcsa módon egymás között nem magyarul, hanem horvátul beszélő önkéntesek.

Meglepett bennünket, hogy egymás között horvátul társalogtak az éppen májusfát díszítő vukovári magyarok

Indultunk volna Eszékre és Zágrábba, ám még egy helyet feltétlenül meg akartunk látogatni: a város szívében lévő, a háború során a Jugoszláv Néphadsereg által használt kaszárnyát. Szerencsére az illetékes éppen munkahelyén volt: Marin Ivankovic őrnagy előbb arról beszélt, mennyire fontos a fiatalok oktatása és a honvédő háború súlyosságának és fontosságának a tudatosítása a fiatal nemzedékben. A tartalékos katona állítása szerint a kamuflázs típusú egyenruhájára varrt horvát zászlóval és nemzeti szimbólumokkal egyszerűen nem merne egyes, szerb lakta falvakba menni – ismét rádöbbenünk, hogy milyen mélyek a két nemzet közötti etnikai szakadékok…

A Vukovári Magyar Ház előtt. Zöld pólóban Rozália, sárgában pedig Mónika

Az őrnagy végigvezetett a volt katonai bázison, ahonnan a JNA azokkal a tankokkal vonult ki, amelyek részt vettek Vukovár szétrombolásában. Most csend honol, a tankok csupán kiállítási tárgyak. Érdeklődésünkre mosolyogva cáfolta, hogy a délszláv válságot fekete humorral bemutató híres filmben, a 2001-ben bemutatott No Man’s Land című produkcióban használt taposógránát tulajdonképpen nem létezik. Hangsúlyozta: a honvédő háború idején a horvátoknak saját gyártású harckocsikat kellett készíteniük, a szerbek ugyanis az ország területén lévő, a Jugoszláv Néphadsereg által birtokolt szinte valamennyi fegyverraktárt kifosztottak.

Marin Ivankovic őrnagy és a Borovo cipőgyárból származó bakancsa, amelyet a háború során viselt

Marin Ivankovic egy rendkívüli élményben részesített: egy használaton kívüli Antonov AN-2-es típusú repülőgéphez vitt, majd a virtuális valóság segítségével bemutatta, milyen veszélyeknek voltak kitéve a várost élelemmel és gyógyszerekkel ellátó pilóták és ejtőernyősök. A valóságot rendkívül hűen „lejátszó” szemüvegeken keresztül a lángoló Vukovár fölé repülő Antonov pilótáit, illetve a kis tűzzel megjelölt helyre gyógyszereket és élelmiszert ejtőernyőkkel eljuttató katonák igyekezetét láthattuk. Drámai újraélése az akkori állapotoknak.

Az őrnagy a kiállított saját háborús bakancsát is megutatta. Hangsúlyozta: amennyiben a horvát területen lévő Borovo cipőgyárban készített bakancsot viselt valaki, elfogás esetén biztos halára számíthatott, a szerbek számára ugyanis egyértelmű volt, hogy ellenségről van szó.

A saját tapasztalatai alapján, távozáskor, Marin Ivankovic a lelkünkre kötötte: kerüljük az emberiséget a kezdetek óta járványként kísértő háborút…

A vukovári hősök temetőjében 938 márványkereszttel emlékeznek a hábáorú áldozataira

Súlyos emlékekkel hagytuk el Vukovárt. A mártír város stratégiai fontosságú volt a délszláv válság idején: katonai szakértők egybehangzó véleménye szerint az elhúzódó vukovári csata alaposan kimerítette a Jugoszláv Néphadsereget, csökkentette a szerb katonák morálját. Egyesek szerint Vukovárt feláldozták azért, hogy időközben az ország saját hadsereget kovácsoljon össze, s sikeresen megvédje a többi területet. Hadi szempontból Horvátország valamennyire szerencsés helyzetben volt, ugyanis a Jugoszláv Néphadsereg más területekre összpontosította erőit: a szerbek Bosznia-Hercegovinát vették célba.

Eszékkel nemigen volt szerencsénk: a város rekkenő hőségben fogadott, csupán a vár látogatására, illetve nyári túranadrág és szandál vásárlására nyílt lehetőség a helyi olcsó sportüzletben. A várban található Szentháromság téren azért multi geoláda segítségével igyekeztünk felfedezni a környéket, ám a hőség miatt csupán az első fagylaltosig jutottunk.

Zágrábban Borna segített megismerni a várost

A fájdalmas, 18 eurós autópályadíj kifizetése után érkeztünk meg Zágrábba, szerencsére a főváros személyes kapcsolattal örvendeztetett meg bennünket: a CouchSurfing elnevezésű nemzetközi vendégfogadó (www.couchsurfing.com) segítségével ráakadtunk az egyetemista Bornára, aki két éjszakát készségesen elszállásolt. Bár a díjmentes szállás fontos ugyan az alacsony költségvetésű utazónak, egy helyivel együtt eltöltött idő, a közös élmények sokasága, a csak általa ismert, turisták által nem látogatott helyek feltárása, barátainak a bemutatása, élete egyes részleteinek ismertetése jelenti az igazi lelki és szellemi hozadékot.

Nem tépik vagy tapossák le őket, csodálatos látványt nyújtanak a virágok, kiemelik a Zágrábi Nemzeti Színház épületét

Borna két macskával Zágráb egyik új külvárosában, egy zöldövezettel bőségesen körülvett, hatalmas területű sportkomplexum közvetlen közelében található tömbházban lakik. Szomszédjai, ám az út során sokan mások is a 2006-ban gyártott tűzpiros, barátomtól ajándékba kapott Dacia Logan csodájára jártak: milyen kocsi ez? Horvátország terültén alig láttunk ilyet, Zágrábban egyet sem. Milyen könnyű különlegesnek, egyedinek lenni… Bezzeg, egy átlagos Audira senkire sem figyelt volna fel.   

(FOLYTATJUK)

Borítókép: Split, kikitő (Saját felvételek)


EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

TŰZ A TETAROM 1-NÉL, A TÖRÖKVÁGÁSNÁL
Alacsony az átoltottság, nehéz behozni ...
Kezdődhet októbertől a vakcinalottó

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • VIDEÓINTERJÚ – Tasnádi Szilárd: ...
  • Egy báró szobra
  • VIDEÓINTERJÚ – Hogyan ...
  • Több mint egy tucat település vörös ...
  • Toleranciagyakorlás