Most viszont rajtunk a sor és a felelősség. Úgy érzem, jelenleg sokkal nagyobb a veszély, mint az elmúlt két hónapban. A bezártság okozta lelki és testi megpróbáltatás miatt egyesek átestek a ló túlsó oldalára: mindent, és ha lehet, azonnal.
Megdöbbenve néztem például a Tóköz lakónegyedben létrehozott park átadását követően a csoportképre gyűlő dolgozókat: vajon mire gondoltak, amikor egymáshoz szorosan közel állva készítettek felvételt? S azok, akik azonnal családi vagy baráti összejöveteleket, kisebb bulikat szerveztek, bár korábban ki sem mertek mozdulni a házból? Vajon arra, hogy az egyének szabad mozgására vonatkozó korlátozások feloldásával egyszerűen eltűnt az új koronavírus? Hiú ábránd!
Kirázott a hideg, amikor az ortodox húsvét előtt Iohannis azt nyilatkozta: amennyiben a lakosság nem tartja be a távolságtartási és más, a hatóságok által előírt szabályokat, a vallási ünnepet temetések követik. Lelki szemeim előtt láttam az ünneplő családokat, a vidám arcokat, majd a koporsókat és gyászoló rokonokat. Éjfélkor fényképezőgéppel felszerelve a tereket róttam, s azt tapasztaltam, hogy egy-két kivétellel az ortodox hívek visszafogták magukat, távol maradtak a templomoktól. Aztán május 15-től ismét a rémálom a zsúfolt utcák, terek, üzletek láttán. Mintha a szükségállapot végeztével a vírus is azonnal eltűnt volna. Az emberekből egyszerre elpárolgott a félelem, elszabadultak az indulatok, érzelmek, kitört a szabadságvágy: a Kis-Szamos partján szervezett csoportos ivászatoktól, a régi spotcsarnok előtti motorháztető-pizzázásoktól volt hangos a környék. Ennek következményei két hét leforgása alatt jelennek meg. A temetkezési vállalatok „örömére”… Az az érzésem, hogy egyesek a kényszerintézkedésekkel, hatóságokkal szembeni frusztrációjukat, tehetetlenségüket úgy vezetik le, hogy saját koporsójukba ütnek egy szeget...
Lehet, épp engem temetnek majd el, de tudom: a lelkiismeretem tiszta, minden tőlem telhetőt megtettem, ne kapjam el a vírust, és ha mégis, nem adtam tovább. A szüleimet több mint két hónapja csak 4-6 méteres távolságból láttam a lépcsőházban - s ez egy ideig így is marad.
A rendkívüli állapot két hónapja alatt újságíróként nagyon sokat jártam a várost, tudósítottam, ahonnan, amiről csak lehetett. Több katonával, rendőrrel, csendőrrel volt alkalmam beszélni: egyáltalán nem élvezték a helyzetet, kényszerből tettek eleget a parancsoknak. Ugyanakkor a www.szomszedok.ro platformon regisztrált nyugdíjasoknak, idős ismerőseimnek élelmiszert szereztem be, számlákat fizettem, a családorvosoktól recepteket vettem át és gyógyszereket váltottam ki, permetezéshez szükséges szereket vásároltam, táblagépet szervizeltettem, kihágási jegyzőkönyvvel kapcsolatos ügyintézést vállaltam. Ezzel csupán érzékeltetni akarom: van összehasonlítási alapom arra vonatkozóan, hogyan viselkedtek az emberek a szükségállapot idején, és milyen hirtelen megváltozott, visszaállt minden a régi kerékvágásba, mintha mi sem történt volna. Az az érzésem, hogy sokan túlzásnak, fölöslegesnek, mi több, alaptalannak tartják a szakemberek javaslatait, a hatóságok által hozott intézkedéseket, és „bosszút állnak” az eddigi bezártság miatt. Lényegében, sajnos, magukat veszélyeztetik. Nehogy május végén oda jussunk vissza, ahonnan március közepén indultunk!
