Újra szól a piarista templom harangja

Újra szól a piarista templom harangja
Kisgyermek koromban hallottam utoljára a kolozsvári piarista templom harangjának gyönyörű hangját, amikor nagyanyámmal kézenfogva jöttünk a szentmisére. Ez a hang azután – akárcsak sokezer kolozsvári és nemcsak esetében – csupán a lelkünkben szólalhatott meg, mert egyrészt a toronybeli körülmények, másrészt a kézi működtetés helyzete miatt a harang körülbelül hét évtizeden át hallgatni kényszerült.

Borítókép: A harang újra beindítását ellenőrzi Bálint István meste - a szerző felvétele

Ezért érthető, hogy mind a hívek, mind a környéken lakók felkapták fejüket, amikor október 20-án a vasárnapi szentmisék alkalmával újra megszólalt a harang, amelynek méltóságteljes hangja azóta betölti a kincses város központját. Amióta a jelenlegi plébánoshelyettest, Veres Steliant segédlelkészként Besztercéről Kolozsvárra helyezték, szívügyének tekintette a harang újra üzembe helyezését, amiért évek óta következetesen munkálkodott. Az ügyet úgyszintén felkarolta Istenben megboldogult Kovács Sándor főesperes-plébános, de mellette álltak a hívek is, akik közül sokan anyagiakkal segítették elő a sikert. A nagy örömöt okozó eseményhez hozzájárult a csíkszentdomokosi Bálint István harangszerkezet javító mester és munkatársai, valamint nem utolsósorban Kémenes Lóránt Zoltán főesperes-plébános.

A templom 1910. január 24-én befejezett leltárának jegyzőkönyve szerint a toronyban négy harang működött: a Szentháromság harangja (53 mázsa 50 font súlyú), a Boldogságos Szűz Mária harangja (22 mázsa 15 font), a Szent József harangja (10 mázsa 49 font) és a Loyolai Szent Ignác harangja (5 mázsa 54 font), míg a kistoronyból, másképp huszártoronyból két kicsi, úgynevezett lélekharang – a Nepomuki Szent János harangja (90 font) és a Szent Kereszt harangja (45 font) – hangja szólt.

A hat harang közül napjainkban a toronyban már csak ezt az egyet, a több mint 5300 kilogramm súlyú Szentháromság harangját találjuk meg, amelynek hangja most ismét hallható. Szép szavával valósággal kitárja a templom kapuit és hívja mindazokat, akik ősi örökségünkhöz ragaszkodó lélekkel imádkozni vágynak, akik Jézus tanítványaiként gyakorolni akarják hitüket, kinyilvánítva egyházhűségüket.

A zengő fémedények már ősidők óta szolgáltak jeladásra, illetve az emberek összehívására; a kereszténységen belül először a kolostorok vették át. A harangok fontos részei a közösségek életének. Elsősorban arra szolgálnak, hogy a híveket összehívják és a szentmise kezdetét (bevonulást) ünnepélyesen kísérjék. Azonban a szentmise alatt is utalhatnak az otthon maradottak számára a szentmise előrehaladtára (evangélium és átváltoztatás), ezzel lehetővé teszik az imádságos bekapcsolódást. Máskor a hívek örömét fejezi ki körmeneten, kimagasló egyházi személyek fogadásakor. Felszólítanak a személyes imádságra (például Úr angyala), esetenként pedig keresztelőn, esküvőn, elhalálozáskor csendülnek fel. Ugyanakkor a középkorban, elsőként gall területen a démonoktól megóvó szerepet is tulajdonítottak a harangnak, ezért kondultak meg például pestis idején vagy közelgő vihar előtt. 

Az egyházi és politikai közösség között kialakult viszony következtében sok országban – így magyar nyelvterületen is – a harangok gyakran világi célokat is szolgáltak: harangozás győzelem esetén, tűzvészben, árvízkor stb.

Átvitt értelemben az újra szóló harang védi mind a piarista templomot és az egyházközség híveit, mind a kincses várost az idők viharai és az emberi gonoszság ellen.