Kispad a 21. században: közösségformáló RMDSZ-nőszervezet alakult
Meleg, borús reggelen indulok Mákófalvára. Mire odaérek, már kibuggyan a nap, s csak éppen éledez a később már csípősre váltó vékony szél. A kultúrotthont körülölelő csíknyi udvaron nyüzsögnek a tinédzserek, fiúk-lányok vegyesen, úgy húszan lehetnek, velük van Both György helyi tanácsos, Egeres község alpolgármestere, és Barabás Berta, a mákófalvi lelkész, de kolozsvári RMDSZ-es segítőket is kaptak Antal Géza megyei ügyvezető elnök és kísérői személyében. Kupacba hordják a száraz ágakat, szinte egymás elől söprik el a törmeléket a fiatalok. Két kuka már tele van, nemsokára végeztek is, csak még itt egy sarok, és rágcsálhatják a jól megérdemelt csokis kiflit kólával.
Mákói Színkör 1920-ban Sándri Jani csűrjében
A mákói kultúrotthon különleges. Már csak attól is, hogy Kós Károly rajzai alapján tervezték. Ezt a tényt egyelőre nem sikerült ugyan feljegyzésekkel kézzelfoghatóan bizonyítani, ám Anthony Gall építész említi a Kós-tervezte épületek jegyzékében. Közel s távol talán a mákói az egyetlen vidéki művelődési ház, amelynek a színpadja mellett zenekari terasza van fából, a közönségből pedig senkinek sem kell a nyakát nyújtogatnia, hogy mindent pazarul lásson, még ha cifra kalotaszegi pártás leány is ülne előtte, hiszen amfiteátrumszerűen sorakoznak a padok. A színpad előtt tágas szabad tér, ott táncolni lehet, bár mint mesélik, legutóbb annyian voltak, hogy tulajdonképpen csak álldogálni volt helyük. Ami még inkább különlegessé teszi ezt az épületet, az a városok által is megirigyelhető, rendkívül gazdag művelődési élet, amivel 80 év alatt megtöltötték. Volt itt festménykiállítás, varrottszőnyeg-kiállítás, szőttesbemutató, terménykiállítás, de Benczédi Sándor szobrai is látták rögtön a rendszerváltás után. Ráadásul tánccsoporton, kóruson túl Mákóban nemcsak színkör, hanem bábszínház is működött.
Posta Erzsébet, a bábszínház létrehozója Kovács Pali Ferenccel az 1960-as években
– Anyám mesélte, hogy Sándri Janiéknál a csűrben bakokon rendeztek színpadot, házi szőttesekből, lepedőkből raktak színfalat, függönyt, ott adták elő A falu rosszát az 1920-as években – emlékezett Kovács Pali Ferenc. A mákói színkörben családosok, fiatalabbak és idősebbek is játszottak. A két világháború között Mákófalva községközpont volt, a faluházán kurblival tekerős filmvetítéseket tartottak, ott laktak egyébként a bábaasszonyok, a kakastollas csendőrség, kocsma, kuglipálya mind ott volt. Az új kultúrotthonba 1946-ban vezették be a villanyt, aztán három évvel később megkapták a mozigépet, a rajonban első faluként. Az utolsó gépkezelő, Gál Minya Erzsébet ott lakik a kultúrotthonnal szemben álló házban. Lánya, Albert Erzsébet azt mondja, a testvérével együtt jószerivel ott nőttek fel a kultúrotthonban. Emlékszik, meg kellett számozzák a helyeket, és úgy adták el a jegyeket előre, amikor vendégelőadásokkal jöttek idegen társulatok. A Maros Művészegyüttes táncára emlékszik, és a Mákói Színkör előadásaira. Mint mondja, az nagy szám volt, ha magyar filmek jöttek a mozigéphez. A fiataloknak ez volt a szórakozás.
A vetítőlyukból
1956-ban hozta létre Posta Erzsébet tanítónő, a kultúrház igazgatója a bábszínházat, megtanulták mozgatni a bábokat, két drót tartotta a bábok kezét, pálca a fejüket, még olyan figurájuk is volt, ha alul pumpálták, patakokban priccolt a könnye. 1959-ben néhány hónapra bezárják a házat, mert nincs hol tárolja a társulás a búzáját, de előfordult, hogy a gyapjút is tárolták ott.
– A 70-es évek vége felé összegyűltek a fiatalok, kiosztották a szerepeket, és kértek, segítsek színre vinni a darabot. Ott ragadtam, az Úri murit kilencszer mutattuk be, korábban talán két előadást ért meg egy-egy darab. A téesz-elnök színházszerető ember volt, a szövetkezet rozoga teherautóját ideadta, hogy kiszállásokra mehessünk. A csapattal készíttettünk rá aztán vasvázat és húztunk rá kóbert – meséli Kovács Pali Ferenc, aki később számtalan népszínmű mellett például Mikszáth Kálmánt, Móra Ferencet, Móriczot is rendezett, meg tizenhárom szilveszteri kabarét. Népszokásokat is színpadra vittek. Szinte hihetetlen, de a Mákói Színkör a Megéneklünk Románia versenyen a kalotaszegi Kontyolással elhozta az első díjat 1983-ban, „pedig” magyarul beszéltek, nagyon sok népdalt énekeltek benne, a zsűri mégis őszinte csodájára járt a színpompás népviseletnek. Számtalan nagymama-nagyapa él Mákófalván azok közül, akik egykor részesei voltak mindezeknek a történéseknek. Amit ők megéltek, arról most Kelemen Róbert faggatja őket, akinek az édesapja is játszott a színkörben, és aki korábban írt már szakdolgozatot a falu demográfiájáról, temetőjéről is. A mákófalvi fiatalember történelem-levéltár szakot végzett, egy olasz cég irattárát rendezi, szabadidejében pedig Kovács Pali Ferenccel együtt a Mákói Színkör történetét kutatja, erről készül könyvet írni. Régi újságokat lapozgat, Kovács Pali Ferenc gazdag anyagát böngészik, és a mákói emberekkel beszélgetnek a letűnt időkről.
Könyv készül a Mákói Színkörről
Takarítanak a tinédzserek
Most éppen nem működik Mákófalván a színkör. De ahogy a fiatalokat elnéztem, akár működhetne is. Kovács Katalin Rita gimnazista éveinek végét tapossa, ő a középső gyermek a családban, tíz évvel nagyobb és tíz évvel kisebb testvére is van. Szülei még mozifilmeket is láttak a kultúrotthonban. Az egyre szűkülő mennyezet irányába emelkedő padsorok tetején kis fülke, rajta két ablaknyi nyílás, onnan jött a mozgókép. Kis Gál Kristóf éppen végzett a sepréssel, nem is tudja, hogy kell becsületesen a seprű nyelére támaszkodni, amíg beszélgetünk. Kovács Zoltánnal és Viviennel, Simon Andrea Lindával, Both Viktória Dorottyával, Kolcsár Tamással együtt éppen azt mondják, miért is akarják ezt a kultúrotthont. Mindenhol vannak bálok, mulatságok, ők is szeretnék, hogy húsvétkor, karácsonykor itt találkozhassanak, táncolhassanak együtt. Azt akarják, hogy a kultúrotthon működjön, „legyen élete”.
A színpad alatti fél alagsori helyiségnek már az ajtaja sem zár, meglett férfiember is benyújthatná a karját a nyíláson. Vastag kulcscsomóján Both György alpolgármester kiválasztja pont a megfelelő kulcsot, és kinyitja a lakatot. Ez volt a könyvtár, külön könyvtárossal. Ne egyetemi könyvtárat képzeljünk el, legtöbb háznak a konyhája is nagyobb ennél a szobánál, de sok száz kötet azért bőven elférhetett itt. Ma könyvekre, polcokra semmi nem utal, amikor évtizedekkel ezelőtt Mákófalva megszűnt községközpontnak lenni, akkor a néptanáccsal együtt a központnak dukáló minden „extrát” elvittek. Az egykori könyvtárszoba ma lomtár, segélyekből kapott ajtók, hosszú, nehéz asztalok egymásra pakolva várják, hogy valaki kimondja: hiába a jó szándék, semmire sem használhatók, jobb lenne megszabadulni tőlük.
Kell nekik egy hely – ez a hely
János gazda Lenint olvas – újra lesz könyvtár!
Kovács Pali Ferenc élete legjobb munkahelyeként emlékszik arra a télre, amikor helyettesítő könyvtáros volt a szülőfalujában. Akkor még gimnázium működött Mákófalván, lassú volt az élet ritmusa és kötelező a politikai jelleggel is terhelt népművelés, amelynek jelszava alatt viszont értékes tevékenységek is becsúsztak szép számmal.
– Iskola után jöttek a diákok a kötelező olvasmányokért, beültek az olvasóterembe. Egyszer bejött egy fiú, kérdeztem tőle, hogy hívnak? Azt felelte, mint az édesapámat. Hát édesapádat hogy hívják? Tudhatnád, engem is úgy hívnak, válaszolta a gyermek. Tele volt a könyvtár, a kultúrotthon fiatalokkal. Este aztán jöttek beszélgetni hozzám, a könyvtárba. Akkor kötelező volt felolvasni és olvastatni Sztálin, Lenin műveit. Néha beírtuk, hogy János gazda éppen Lenint olvassa, és külön polcra tettük a „kölcsönvett” könyveket, amiket persze senki se vitt haza, majd három hét múlva „visszakerültek”. Az olvasóteremben szervezett fonóházakban könyvismertetőket tartottam, azokat szerették. Reggelenként, míg a fiatalok, gyerekek iskolában voltak, nem volt nagy a forgalom, akkor átolvastam az előző napi sajtót, nagyon sokféle újság volt, a román újságokból elkezdtem megtanulni románul – mondja az egykori könyvtáros, akinek annak idején Bogártelkét és Darócot is el kellett látnia olvasnivalóval. Nádasdarócon volt egy önkéntes könyvtáros, a néptanács bricskájába befogta a lovat, azzal vitte-hozta a könyveket Kovács Pali Ferenc.
A sufninyi könyvtárszoba, harmincéves felirat és a tetőlyukon át ázó kellékkoporsó
Barabás Berta lelkésznő szerint újra lesz könyvtár Mákófalván! Több doboznyi könyvet, többszáz kötetet kaptak már Nagyvenyim és Kapolcs testvértelepüléseiktől, egyelőre a parókián őrzi Barabás Berta, de ha sikerülne a kultúrotthont rendbetenni... Még egy könyvtárnak is jutna hely. Egyébként is ha minden jól megy, nemsokára tovább bővül a könyveik száma, hiszen a mákófalvi elemistákkal (a helyi iskolában tanuló 13 és a máshova járó további 8-10 mákói kisdiákkal) beneveztek egy olvasóklub vetélkedőjére, az egy éven át tartó verseny végén pedig könyvjutalmakat osztogatnak.
Az egykori olvasótermet később a Mákói Színkör próbatermeként használták. 1990-ben a színkör rendbetette a próbatermet, kimeszelték, vakolták, lebetonozták. Ma szinte üres a szoba, a falakon fekete-fehér képek sorakoznak, a régi dicsőség morzsái: A csáki bíró lánya, Liliom, Kontyolás. Pókháló szövi be a sarokban a falépcsőt. Átellenben függönyajtós szekrény, előtte szék törött üléssel, elárvult kottatartó. A főbejáratnál az előszobából nyíló padlásfeljárón is őriznek néhány régi kelléket, van ott egy koporsó, de ócska reklámtábla is a dicsőséges kommunista pártról.
Ma éppen nem működik színkör Mákófalván
Botrányosan meghiúsult eladás – kinek a sikere?
A mákófalvi kultúrotthon a második világháború előtt épült. Az Ellenzékben talált cikkből tudni, hogy 1935. április 10-én Kolozsváron vendégszerepelt a Mákói Színkör, közönségcsalogatónak a hóstáti dalárdát is meghívták. A sétatéri színházban szerzett bevételt a kultúrotthonnak adták, ekkor nyilatkozták a hóstátiak, hogy ők is hozzájárultak egy gerendával az épülethez. Összefogással, közös munkával haladtak, mígnem minden pénz elfogyott. Akkor vette át az egyház az épületet, tőle államosították, majd 2001-ben szintén a református egyház kapta vissza. Mint sok más épületet Erdély-szerte, amelyek szinte kivétel nélkül megértek a teljes felújításra. A mákói kultúrotthonra már nem futotta az egyházkerületnek.
Both György alpolgármester (jobbra) és Barabás Berta lelkész
Both György elmondja, amit egyébként nem is lehet nem látni, hogy salétromos az épület, mállik a vakolat, a szakember szerint azt mind le kell verni. A két csempekályha füstöl, már két héttel a rendezvények előtt tüzelni kellene, hogy a nagy napig a füstöt is sikerüljön valamelyest kiszellőztetni, és azért némileg meleg is legyen a teremben. Tűzoltó engedély nincs, jelenlegi állapotában tehát közösségi rendezvényekre nem használhatják az épületet, és megoldást sem láttak a javításokra. Ezért jutottak arra a döntésre, hogy átadják a községközpont, Egeres Polgármesteri Hivatalának, amely 200-200 ezer eurót adott a bogártelki, Egeres falubeli, és 100 ezer eurót a 40 lakosú Argyas művelődési otthonának felújítására – mondta Both György. A „mákófalvi Református Egyház Kós Károly népházának” (ahogy a bejárat fölötti tábla hirdeti) eladásához a tulajdonos, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöksége és a mákói presbitérium is hozzájárult, elkészült hát a tanácsi határozattervezet, miszerint 500 lej jelképes összegért az egyház eladja az épületet az egeresi önkormányzatnak, napirendre tűzték és el is fogadták a határozatot. Both Györgyöt arról kérdezem, nem aggódtak-e amiatt, hogy az önkormányzat esetleg a falunak nem tetsző célokra használja vagy eladja az így szerzett tulajdonát? Az inaktelki művelődési házat említi példaként, mint amelyet – bár tulajdonosa az egeresi önkormányzat – a falu tetszése szerint használ. Mégsem tudom elhessegetni a Torockó központjában felépített ortodox templom képét. A tanácsülés után vitte nyilvánosság elé az ügyet Péntek Levente néppártos önkormányzati tanácsos. Ha így nézzük, az eladás megakadályozása Péntek Levente és a Néppárt sikere, mint ahogyan ezt közleményükben le is írták.
Ha közelebbről vizsgáljuk, kiderül, hogy mindenki jót akart: megmenteni a kultúrház épületét. Jót akart az eladással az alpolgármester, a tulajdonos-egyház és Mákófalva népe presbitériuma által. Jót akart az elherdálást kiáltó néppártos tanácsos. Mindannyian az épületet féltették, ki közelebbi, ki távolabbi lehetséges veszélyektől. Csak mindenki másképpen érezte, hogyan lehet a célt elérni, és a konkrét megoldást – a felújításhoz szükséges pénz forrását – senki sem látta. A történetet bonyolítja, hogy az épületet áruba bocsátók részéről létezett egy valamiféle biztonsági záradékként megfogalmazott feltételrendszer, amely többek között korlátozta volna az önkormányzat, tehát az új tulajdonos eladási jogát, megtiltotta volna az épület koncesszionálását. Ezeket Both György alpolgármester törvénytelennek értékelte, ezt megerősítette az ügyben érintett felek által megkérdezett közjegyző, aki a feltételek elfogadását, hivatalos okmányba iktatását elfogadhatatlannak minősítette. Az egyház ilyeténképpen elállt az eladástól, bár technikailag még nem vonta vissza a tanácshoz beadott tervezetet. Ha így nézzük, az eladás megakadályozása a törvénytelenségre figyelmeztető Both György (meg a közjegyző) sikere.
Nekem viszont nagyon úgy tűnik, hogy ez valójában közös siker, hiszen egyik sem lett volna a másik nélkül. Az igazi siker viszont az lesz, amit a gyönyörűen felújított épületben ünnepelnek majd.
Most tehát gyakorlatilag létezik egy érvényes tanácsi határozat, amely elméletileg csupán végrehajtásra (vagy a kezdeményezők általi visszavonásra) vár, és ezzel párhuzamosan létezik egy lélekben-kötődésben erős, ám anyagiakban erőtlennek tűnő közösségi szándék a határozat eltörlésére. Szegény mákói kultúrotthon még a magyarországi napi hírekbe is kikerült, ami virágkorában aratott, méltán említésre méltó eseményeivel nyolcvan év alatt nem sikerült neki. Az egész ügy viszont éppen ezzel vett különös fordulatot. A kultúrotthon körül kavart nagy hírverés egy Amerikába szakadt magyarhoz is eljutott, aki még lépdelt a mákói színpad deszkáin, és nosztalgiázó szöveg kíséretében a közösségi oldalon megosztott egy hírt, hozzáfűzve: bárcsak lenne annyi pénze, hogy a kultúrotthont felújíttassa. Ez bizonyult a domboldalon elgurított hógolyónak, és így lett belőle mára adománygyűjtési kezdeményezés a tengeren túl a mákófalvi művelődési ház felújítására. Az alpolgármester és a lelkész uniós és magyarországi pályázatokban reménykednek, ebben némi tapasztalatuk is van a templom felújítása kapcsán. Közleményben segítséget ajánlott a néppárt is, pályázásban és felújításban. Ha minden elhangzott kampányszöveget lefaragunk, a tényállás ennyi. Idővel pedig alighanem a mákófalviak, az elszármazottak, tehetősebbek, üzletemberek is megtalálják az adományozás tartalékait. Akár valahogy úgy, mint a Mákói Színkör 1935-ben.
„Nem feltétlenül a templomon át vezet az út az emberekhez”
Bár ma már nem működik színkör, és a régi falu képe kenyérsütögető asszonyokkal, földeket művelő tömegekkel már a múlté Mákófalván is, ám a helybeliekben erős igény van a közösségi életre. A falu református lelkésze, Barabás Berta pedig szeretné azokat is bevonni, akik ezt nem az egyház keretében tudják elképzelni a maguk számára.
– Találjunk ki valami olyat, hogy aki egy évben háromszor megy el szívesen templomba, az is tudjon a közösségéért tenni. Innen jött a nőszervezet ötlete, ami nem feltétlenül politizálna, hanem közösségszervezéssel foglalkozna, pályázna, programokat szervezne gyerekeknek, felnőtteknek. Kórusunkba sokan járnak, akik amúgy nem nagy énekesek, de nem is az a lényeg. Inkább megtanul énekelni, minden energiáját befekteti, de tudja, hogy van egy közösség, ahol hetente egyszer megjelenik, jól érzi magát, a hangulat szenzációs. Erre jöttem rá, amióta ez a kórus megalakult, hogy az emberekben hatalmas éhség van a közösségi élet iránt. Olyan programokat kell kitalálni, ahol mindenki megtalálhatja a helyét. Valami sportolási lehetőséget szeretnénk a nők számára, ott miután jót ugrabugráltak, leülünk, megiszunk egy üdítőt, elbeszélgetünk. Már az is nagyon jó lenne, ha hetente egyszer meginnánk egy kávét, beszélgetni „kiülnénk a kispadra”, ami ma már nem szokás, ennek is kellene egy tér. Van az egyháznak egy programja, a Testi-lelki egészségünk, ami pont az asszonyoknak szól. Oda nem jön el az, aki nem jár rendszeresen templomba, mert azt gondolja, majd megszólják, hogy erre bezzeg eljött délután, de délelőtt nem volt a templomban. Nem feltétlenül a templomon keresztül vezet az út az emberekhez, hanem sokszor fordítva, amikor az ember egy közösségnek a tagja, akkor lehet elkezdi érezni, hogy a templomi közösségben is van helye – részletezi Barabás Berta.
Fekete Emőke, az RMDSZ Kolozs Megyei Nőszervezete elnökének jelenlétében a kultúrotthon takarításának délutánján meg is történt az alakuló gyűlés, Kelemen Izabellát választották a szervezet elnökének, Székely Ágnest és Kovács Ilonát alelnököknek. A mákói nőszervezet szeretné elindítani a helyi focicsapat utánpótlását biztosító edzéseket, hagyományőrző tevékenységként felmerült a gyöngyfűzés oktatása, esetleg egy egyesület beíratása.
Epilógus
Kovács Pali Ferencet a legtöbben talán bútorfestőként ismerik. Még elemista korában fertőzte meg a színház. Posta Erzsébet, a tanítónő, aki a mákói bábszínházat is létrehozta, egy színdarabhoz válogatott szereplőket a 8-9 évesek közül. – Engem nem választott ki, kicsi is voltam, hitvány is voltam. Otthon aztán annyit bőgtem emiatt, hogy nagybátyám szólt a tanítónőnek, hátha tudna nekem is adni valami kicsi szerepet. Így aztán a hét törpétől mindtől elvett egy-egy mondatot, és én lettem a nyolcadik törpe hét mondattal... Utána aztán már mindig én voltam az első, akit foglalkoztatott, ha verset kellett mondani – emlékezik nevetve Kovács Pali Ferenc, aki később a kolozsvári Stúdiószínpadban is játszott, a Népművészeti Iskolában szakképzést kapott, aztán évtizedekig a Mákói Színkör rendezője lett, ötven bemutatót ért meg. Tipikus falusi népművelő, Bozsogi János 1993-ban portréfilmet készített róla. Kovács Pali Ferenc felidéz egy filmkockát, amelyben elmeséli a későbbi feleségével folytatott párbeszédüket.
– Andreát mindig külföldre szánták férjhez adni a szülei, ő maga is úgy képzelte, hogy nincs az a szerelem, ami őt itthon tartaná. Eleinte úgy gondolta, hogy majd együtt megyünk. Megkérdezte, mi tart engem itthon? Mondtam, hogy nem tudom, az utcán csoszkoló öregasszonyok, a rozzant kerítések, házak, előttük a kövek talán. Azt mondta, hozok egy nagy hátizsákot, és belerakom a kerítéseket, és az összes köveket, visszük magunkkal. – Aztán mégis maradtak. Andrea tanító lett a mákói iskolában. Bizonyos dolgok azóta sem sokat változtak kis erdélyi világunkban, így aztán mára Andreának a lánykori vágya is teljesült, Angliában dolgozik a fiukkal együtt, valamiféle kétlakiságban élnek Mákófalván és a brit szigeten. Tornácos mákói házukat éppen felújíthatják. Néha egy kis angliai szünetet tartva, festett bútorai között Pali Feri pont úgy festi kalotaszegire a tükröket, ládikókat, mint húsz évvel ezelőtt. És ha valaki összeszervezné a gyerekeket, fiatalabb-idősebb házasokat, még ma is szívesen rendezne a Mákói Színkörnek. Abban a kultúrban, ami magában hordozza szinte minden mákófalvi embernek és asszonynak egy-egy életdarabkáját.
Meddig marad „zárva”?
