Stephen Hawking emlékére
Stephen William Hawking 1942. január 8-án Oxfordban született értelmiségi, kutatói családban. Azon napon, amelyen a nagy előd, Galieo Galiei meghalt és – ahogy Hawking rögtön hozzátenné – még vagy kétszázezer másik gyermek megszületett. A háborút szerencsével túlvészelve 1950 – ben a Hertfordshire-i St Albansba költöznek, ahol az ezeréves iskola falai mögött megismerkedik nemcsak az angol irodalom és diákélet, de a matematika szépségeivel is. A mindig sovány, langaléta és „Hawkingese” nyelven felszólaló fiú nem volt eminens tanuló, de jó eredményeket mutatott minden tantárgyból. További tanulmányainak – ahogy a parazitológia területén jártas édesapjának is - az Oxford-i University College adott otthont, ahol különleges tehetségére ugyan felfigyeltek, de rendszerint a szóbeli pótvizsgák adtak erre lehetőséget. Ezt követően került egyre közelebb az asztronómia, azon belül is a kozmológia tudományához. Tanulmányait és kutatásait 1962 után a Cambridge-i Trinity Hallban folytatja. Ekkor vált egyértelművé, hogy az ifjú kutató a rendkívül ritka Lou Gehrig betegségben (amiotrófiás laterálszklerózis) szenved, ami rövid időn belül a motorikus idegrendszer teljes bénulásával és - az orvosok akkori jóslatai szerint – a reményteljes kutató halálával jár. Hawking reakciója erre a hírre egy lakodalom volt kolléganőjével, Jane Wilde-al és a neves tudós, Dennis Sciama kutatócsoportjába bekerülve, 23 évesen megszerezte - ekkor már mozgásképtelenül – a doktori címet. Doktori értekezésében már ott találjuk a Fred Hoyle által meghonosított „Big Bang” fogalmának új, akkor forradalmi értelmezését és a fekete lyukak keletkezésének elméletét. Roger Penrose hozzájárulásával - és egy 1973-as moszkvai konferencián felszólalt szovjet tudósok kijelentései alapján - kimutatta, hogy a fekete lyukak mozgásuk révén energiát, sugárzást, sőt fényt is kibocsájtanak. Ezt a jelenséget nevezik ma Hawking–Bekenstein sugárzásnak.
A kozmológiában és kvantumgravitáció terén elért eredményeit nemcsak tudományos folyóiratokban, de olyan nagysikerű könyvekben is közölte, mint a tudományos bestselleré lett „Az idő rövid története (1988)”, „A világegyetem dióhéjban (2001)”, „A mindenség elmélete (2005)” vagy a Leonard Mlodinow-al közösen írt „Az idő még rövidebb története (2006)”, amelyeket tízmilliós példányszámban adtak el világszerte. Igen népszerűek lettek a Lucy Hawkinggal együtt írt többkötetes, gyermekeknek szánt sorozata, amely a tudományos ismeretterjesztés egyik etalonjává lett.
Felsorolni is nehéz lenne az 1979-től 2009-ig a Cambridge Egyetem Lucasian matematika professzoraként oktató tudós kitüntetéseit, díjait. Talán ő maga sem akarná mindezt, mint ahogy az IQ hányadosáról faggatóknak is csak annyit válaszolna: „az emberek, akik az IQ-jukkal vannak elfoglalva, lúzerek”.
Végigtekintve az 1985 óta teljesen lebénult és beszédszintetizátorral kommunikáló, ikonikus tudós életén, jogosan felmerül a kérdés: hogyan és miért válhatott Stephen Hawking korunk legismertebb és legbefolyásosabb kutatójává?
A kérdésre számos konferencia és kötetet kereste a választ, többek között a Cambridge-ben, 2012. januárban, Hawking hetvenedik születésnapjának tiszteletére megrendezett kozmológiai konferencia is. A választ nem lehet tudományos objektivitással megadni, legfeljebb kultúrtörténeti és tudománytörténeti, netalán szociológiai jelenségekre világíthatunk rá egy ilyen tudós életének összegzésével. Mi tette az elméleti fizikust teológusok, közgazdászok, tudománytörténészek és evolúcióbiológusok vitáinak kereszttüzébe és a nagyközönség érdeklődésének figyelmébe, elméleteit és fogalmait pedig közfogalmakká és a hétköznapok részévé?
Dr. Néda Zoltán fizikus, az MTA külső tagja, a BBTE Fizika Kar, Elméleti és Számítógépes Fizika Tanszékének egyetemi tanára szerint „Stephen Hawking zsenialitása és sikere elsősorban fiatalkori munkáiban rejlik, amelyekben az ősrobbanás elméletének, illetve az általános relativitás törvénye által megjósolt fekete lyukak matematikai leírását adja. Érdeme főleg abban áll, hogy filozofikus gondolkodásmódja sok esetben elüt a klasszikus elméleti fizika nemegyszer rigorózus matematikai és kísérletekre építő módszereitől, ami legtöbbször beskatulyázza a fizikusok gondolkodásmódját. Ő kitör ebből a megrögzött gondolkodásmódból, de joggal kérdőjelezhető meg sok esetben, hogy állításai tudományosan megalapozottak –e, vagy pusztán filozófiáról van szó. Talán éppen ezért van nagy sikere könyveinek, hisz gondolkodásunknak szabadabb utat enged, és nem korlátozza a tudomány klasszikusan bevált módszerei által. Elméleteket épít elméletekre, anélkül, hogy megvárná, míg előző tézisét kísérletileg igazolnánk. Látszólag ezen új gondolatoknak nagy foganatja van a nagyközönség soraiban, szeretjük szárnyaltatni gondolatainkat és a mindennapokban nincs igazán időnk arra, hogy a tudományos módszerek szigorúságát megértsük. Talán ezért nem kapott Hawking Nobel – díjat. A Nobel – díjjal elméletekre épített elméletet nem díjaznak, csak a már beigazolódott sejtéseket vagy kísérletileg mért jelenségek leírását.”
Hasonlóan látja Hawking mai társadalmunkban betöltött ideológiai és tudományos szerepét Deritrei Dávid, a CEU hálózatkutató doktorandusza, a BBTE egykori hallgatója is, aki szerint „Hawking zsenialitása kissé hasonlítható Einsteinéhez, ugyanis sokszor a képzeletének erejére támaszkodva elmélkedik és jut elképesztő el eredményekhez vagy gondolatokhoz. Ugyanakkor zseniálisan tudja a „hús-vér” laikusok számára is érthetően és emészthetően tálalni a fizikai világ nagy csodáit, érdekes jövőképeket alkot, és olykor egész világot megmozgató következtetéseket jelent ki. Ezt bizonyítja több bestsellere is. Csodálatra méltó, hogy fizikai korlátozottsága nem lett „fizikusi” korlát is, sőt talán hozzá is járult, mert az elmélkedésre fordíthatta minden idejét, nem kellett a benzin árán paráznia, vagy nem ordibált rá az asszony hogy mosogasson el. Mindez a mai „Hawking” képhez mindenképpen hozzájárult. Ő és a hozzá hasonló tudósok hidat képeznek az egyenletekre és szigorú szabályokra épített tudományos világ és a laikus közember világa között”.
Ugyan a brit fizikus könyveivel mind a magyar, mind a román könyvesboltok polcai telve vannak, elméletei még nem kerültek be sem a romániai középiskolai, de még az egyetemi oktatásba sem. Ennek az oka Néda Zoltán elmondása szerint az, hogy „a tudománynak annyi beigazolódott szép és tudományos elmélete van amit még a háromszintű oktatási rendszerbe sem tudunk beépíteni. A Hawkingéhoz hasonló elméletek tudományos bemutatására (és nem filozofálásra) sokkal több matematikát és fizikát kellene oktatni már líceumi szinten is”.
Ha egy képletet kellene megoldanunk, melynek végeredményeként Stephen Hawkingot kapnánk meg, a szigorúan tudománytörténeti jellegű formula a következő elemekből állhatna: végy egy középosztálybeli, de nem szegény család zsenigyerekét, helyezd el egy konzervatív, könyveket bújó, de már rockzenét hallgató közegbe, neveld fel a kor legjobb iskolájában és egyetemén, ahol tanítsa őt a klasszikus fizikus mintaképe (Sciama) és a sikerhajhász tudós előképe (Hoyle), adj alá egy tolószéket és bénítsd le izmait és hangját, adj neki mérhetetlenül szabad fantáziát és szárnyaló kreativitást, halálig tartó gyermeki kíváncsiságot és naivitást, néhány segítő társat és családtagot, akikkel kiadhatja a könyveit, amelyekben megrengeti milliárdok istenképét és súrolja a fizikatudomány határait a filozófiával, segíti a XXI. század technológiai lehetőségeivel majd végül élvezi a milliónyi kamera és fényképezőgép hangjait.
Sokan korunk Einsteinjének nevezik őt, a közértelmiség (public intellectual) XXI. századi prototípusának. (Furcsa véletlen: halálának napja, március 14-e egybeesik Albert Einstein születésnapjával). A tudós válasza ezekre a hasonlatokra igen ironikus volt (ahogy erre a cikkre is valami hasonlót illesztene): ”Nem érdekel különösebben, milyen jelzőket aggatnak rám az újságírók, ez csak a médiafelhajtás része. Nekik egy Einstein-szerű figurára van szükségük; de hogy olyanok hasonlítanak Einsteinhez, akik egy szót sem értenek sem az ő, sem az én munkáimból, az nevetséges”.
Hawking ateistának mondta magát és hirdette ezt minden könyvében. Mégis, talán volt neki egy “vallása”, ami ugyanúgy működik és hasonlóan szilárd, mint bármilyen más szimbólumnyelv vagy hit: a világ tudományos, rációra alapuló megismerésének rendíthetetlen vágya, vagyis a religio academici, a tudós hitvallása. Hawking tudományos munkája révén örökéletű: neve ott fénylik, mint egy kvazár a tudomány csillagösvényén, együtt a XX. század nagy fizikusaival. Nekünk a poszt-einsteini kor embereinek Hawking jelentette a tudományt, a racionális gondolkodás végletekig feszített határát. Azt a gyermeki kíváncsiságot, amely minden tudósban ott van, hogy környezetét, világát és azon túli világokat is megismerje, működési elveiket feltárja, megértse, és ha tud, javítson rajta. Hawking elméleti fizikus volt, eredményei, tudományos munkája nem feltétlenül hat közvetlenül az átlagember hétköznapjaira. Ám bátorsága a nagy kérdések, kánonok és dogmák feszegetésére, zseniális felvetései és matematikai, fizikai szabályokkal leirt válaszai az emberi élet nagy kérdéseire egy olyan filozófiát adtak az emberiség számára, amely méltán tette őt a kor legnagyobb gondolkodóivá is.
Egy olyan világban, ahol az áltudományos, pszeudo-tudományos mozgalmak egyre nagyobb teret nyernek, ahol az oltás-ellenes mozgalom szinte divattá lett, ahol a tudományos kutatásra egyre kevesebb pénzt fordítanak, Hawking monumentális életútja és tanításai még fontosabbak. Csak remélni tudjuk – és a magunk módján mind megtesszük, amit tudunk – hogy a tudományt és a racionális gondolkodást szolgáljuk, ezzel is adózva Stephen Hawking csodálatos életének és emlékének.
