Tücsök-monológ
Vissza

Tücsök-monológ

„A kutyahájjal megkent sarokpánt ajtaja előtt ücsörgök egy kiszuperált nagyméretű törülközőn, és várom, mikor fordul meg a kulcs a zárban, de semmi... nincs kulcscsörrenés, a szomszéd is hazatért már, aki a saját küszöbe előtt hangosan beszólhat a nyitott ajtón keresztül valakinek: hoztam kenyeret... nálam továbbra is a semmi tölti ki a helyet, csak várok és várok, vajon mikor jön haza a gazdim.
Pedig az, akivel együtt élek, nagyon is jól tudja, hogy együttélésünknek szabályai vannak, amelyeket illene betartani, naponta gyakorolni és ismételni, beleértve a babusgatást is. De ő mostanában gyakran felrúgja ezeket, mert egyre többet van kint, míg én bent, néha reggeltől estig. És amíg ő nincs, kutyakötelességem a bejárati ajtót vizslatni, a fentebb lakó gyanús alomból származó kétlábút megugatni, és a kétes színű-szagú, valaki által ide-oda tologatott felmosórongyot – ami pont úgy néz ki, mint fürösztés után a törpe puli – megmorogni. Teendőim közé tartozik az alvás a gazdim ágyában, annak is a közepében, továbbá játékaim felügyelése az ablakpárkányon, no, meg amikor az utca túloldalán elsétál egy nőstény... muszáj kinéznem az ablakon, és meglesni meg megugatni. Türelmesen várok, mikor toppan be a gazdim, mikor tekeredhetek a bokája köré, mikor simogattassam magam, s nyöszöröghetek kedvemre, hogy menjünk sétálni: vezényszavakat tanulni és tanítani, mindennap valami mást, azokat szajkózni, ez is része a munkámnak, munkánknak. Kigyalogolni a füves térre, ahol megadom a lehetőséget a szaladgálásra: a höhöhöhö vezényszómra körbe-karikába nyargalunk, nem engedem, hogy utolérjen és megfogjon, majd jobbra-balra rohanunk, be a fák közé, a varjak, a galambok és egyéb égbe szállók csak úgy röppennek szerteszét. Ha etetésről van szó, a lekutyagolt kilométerek után jólesik elropogtatni a tojássárgájával, főtt murokkal elkavart fogamravalót, míg ő tele szájjal fejtegetheti a tévéhíradóban látottakat. S mikor elhallgat, odaviszem a játékokat, a huzigát vagy a cérnacsontot: erősen fogom és szorítom, ő meg húzza-húzza, de hiába, erősebb vagyok, nem tudja elvenni. Mikor megunja és a sípoló zöld labdát kéri, csak megmutatom neki, de nem adom oda, pedig olyan nagyon szeretné elgurítani! Mindhiába... Nem bosszankodik emiatt, nem morog, nem vicsorít, mint ahogy én szoktam. – Ne ugass, szól rám, jó kutya nem ugat. Rosszul tudja, igazából a jó kutya ugat: védem azt a területet, ahol éppen vagyok, védem a gazdit (főleg a férfiaktól), de féltem saját magamat is (főleg a nagykutyáktól). Állítólag ezért „nem vitt” – nem mentem vele – mostanában az újság szerkesztőségébe, mert sokat ugatok: megugatom az újságíró kollégákat. (Az ő kollégáit vagy az enyéimet?) Kellemes meleg délután, egyik vasárnap, mégis elkísért engem az újság szerkesztőségébe, ahol oly régen nem látott újságíró kollégáim már finom falatkákkal, keksszel vártak, kedvesen simogattak-cirógattak, fülem tövét vakargatták, hasamat masszírozták. Csak egy kicsit, csak egy kicsit engedjétek meg, hogy egyet vakkantsak, nem tudok ennek ellenállni!”

EZ ÉRDEKELHETI
ÉLETMÓD ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

A mexikói Velence
A jogállam és a kettős mércék
Kormányfő: 43 településnek nincs pénze ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ