Tréninges alkalmak
Villámvignetták
Villámvignetták
Vissza

Tréninges alkalmak

Andris szervezői kitartásának köszönhetően jött össze első csapatunk, a Lángoló kaloriferek. A név is az ő találata volt, s a Visszhang kupában játszottunk egy olyan csapattal, amelyben kezdő írók és leendő tanárok, tanfelügyelők meg szótárírók fociztak. Csodálatos irodalmi értékünk ellenére hajmeresztő eredménytelenséget mondhattunk a magunkénak, istentelen gólkülönbséggel kaptunk ki szinte bárkitől.

A csapat azonban az egyetemi évek alatt végig megmaradt, később lett Vérköpülők is (ezt én javasoltam, máig sem értem, hogy lehettem ilyen drakulás), aztán Álszentek (ebben protestáns hallgatók is játszottak). Lassan javultunk, de tényleg nagyon lassan, kiabáltunk és alaposan megvitattuk a meccseket, később már leendő kereskedelmi ügynökök és ügyészek is kerültek közénk, és most jövök rá, hogy az egésznek az volt az értelme, hogy emlékeink gyűljenek, amelyekre szívesen emlékezünk, és barátságok alakuljanak, amelyeket így vagy úgy ma is őrzünk. Körbefociztuk Kolozsvárt, játszottunk az Ady, az Apáczai, a Bălcescu udvarán, de eldugottabb pályákon is, állatorvosisokkal, gépészmérnökisekkel, infósokkal, teológusokkal, ki tudja, kikkel, de lankadatlan lelkesedéssel, a Góbékkal és a Fellegvári Fortunával, a Zöld Trabanttal és a Csontbrigáddal, a Nosztim Fiúkkal és a PTI I-gyel meg II-vel. Máig ható élményem, amikor megszólalt egy háromszéki költő 6-1-nél (az ellenfél javára, természetesen): Valami baj van a védelemmel!
A tornaórán pedig kosaraztunk, ott is a tisztes középszert képviseltem, bár fociban tisztesebb voltam. Ez koedukált sportág volt a számunkra, a lányok is beszálltak, egyesek káprázatos tündökléssel. A Babeș parkba kellett mennünk, egy piros arcú, kedélyes román férfiú volt a tornatanár, és talán két évig is zajlottak az órák, mindenesetre szívesen emlékszem azokra a tréninges alkalmakra.

A nagy világság

Minden zsigeremmel színész szerettem volna lenni, és nem láttam be, hogy túlságosan gátlásos vagyok hozzá, a szüleim meg azt, hogy ezt a bőrömön kellene megtanulnom. Azt reméltem, a filón kizárólag azt fogok tanulni, ami érdekel, vagyis irodalmat. Hálistennek nem így lett ez sem, hiszen a mai napig elkísérnek például Jánosi János csodálatos esztétika előadásai, amelyek éppúgy nem szűken vett „irodalom” voltak, mint Fodor Katalin pszichológiája vagy Szilágyi N. Sándor egyénisége.

Jánosi Bukarestből ingázott havonta, olyankor aztán tömbösítve tartotta meg az óráit. Addig soha senkit nem hallottam, akiben annyira egyben lett volna irodalom, képzőművészet, zene, építészet, filozófia. Ültem a teremben, és ámulva hallgattam, Lessinget olvastam románul, hátha megértem. 

Jánosi a katedránál ült, lengette a pixét, egy noteszben jelölte meg, hogy meddig jutott el, raccsolt, és ezer nyelvet tudott. Ahogy tőle tudtam meg, hogy az építészet megfagyott zene, őt magát a megelevenedett műveltségnek éreztem, akinek a fejében nem szerzők és címek, hanem világok vannak. Erre a világságra törekszem én is jóval szerényebb eszközökkel, de feltétlenül. 

Jób könyve, Schopenhauer, Kant, Hegel, Thomas Mann, Tolsztoj, Bach, Michelangelo – minden ott volt ennek az embernek a fejében és a lelkében. Talán az tette nagy tanárrá, hogy lelke is volt a tudásához, és ezáltal a megértés felé vezetett bennünket, csiszolatlan ébredezőket. 

A világ benne volt másképpen is. Brassói zsidó család tagja, akinek a szülei még a Monarchiában születtek, aki otthon németül is nevelkedett, aki aztán Pétervárott tanult, és egy bukaresti zsidó lányt vett feleségül – európai volt a szó legmagasabb értelmében. Olyan egyetemi tanár, akitől az egyetem egyetemebb lett.

 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Tătaru Kolozsváron: növelik a kórházak ...
Klímasemlegessé, élhetővé tennék ...
Erdélyi online konzultáció 2020

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ