Ha azt mondom, hogy az a Kövecsi János, aki az egykori tordai csoda-fedeleshidat is tervezte anno, s akiről/amiről Orbán Balázs azt írja, hogy „hazafi fő építő mester” volt, akinek „ritka elmemunkájával hét esztendőkig folyt verejtékek után állittatott fel 1804-ben” – azt sem fogják tudni.
A szerencsém az, hogy a foszforeszkáló szalagokkal ellátott, viharvert sárga füss-kabátom van rajtam, amiben immár évek óta forgalmi rendőrnek néznek a jámbor emberek, nagyokat köszönve nekem – biztos, ami biztos alapon –, hiszen ki tudja, mikor futnak össze velem a villanyrendőrnél.
– Să trăiți! – és diszkréten elfordulnak.
Így fedezve vagyok – amolyan „grizsuliu” kettős ügynök.
Az egykori Tordai Törvényszék lelakott épülete – kulturális központtá alakítanák valamikor...
Betűzöm a Kövecsi-féle városháza még megmaradt – le nem tépett, ócskavasnak eladott – redőnyének alap-feliratát.
Először csak a „Sándor” jön elő, aztán „Csengeri”.
A másik redőnyön, a szálloda felölin, könnyebben elérhető szinten – szinte szemmagasságban – megjelenik a „Budapest” is. A harmadik redőny már annyira agyonfestett-kopott, hogy csak egy „V” betű látszik.
– Erőt, egészséget! – köszönnek rám újra románul, most már egy kicsit furcsállva, hogy itt, a „Törvényszék” lakatja előtt nem katonás tányér-, hanem turi-jambósapkában guggolok, mert hát... azért egy közlekedési rendőrnek nem lenne szabad ennyire elhagynia magát. Még akkor sem, ha felönt a garatra...
Szerencsémre segítség érkezik, Hunyadi Attila történész barátom jön lélekszakadva.
– Nem lehet kiolvasni semmit azon a fotón, amit küldtél... Vacak telefonod van... Meg kell kaparni az írást... A „Budapest” az valóban kiolvasható. Lássuk hát a medvét!
– Itt van egy ötvenbanis, kapard azzal...
– Nem, nem, mert megsérthetjük a redőnycímert!
– Megsééérteni? Hát nem látod, milyen állapotban van? Mit lehet ezen már „sérteni”?
– Nézd csak! … Sándor… Budapest… Csengeri utca… De ki lehet ez a Sándor? Nem tudom kiolvasni… Ar… Arva… Arta… Nem, nem lehet kiolvasni. Kaparjuk még!
– Jaj, ne kaparjuk, mert már körénk gyűltek… Mászunk itt négykézláb a „Törvényszék” lakatja előtt… Még azt hiszik, rabot akarunk szöktetni… Próbáljuk meg otthon kinagyítani, és kiolvasni.
– Várj csak! Nini, ez nem „V” betű, hanem „VI. kerület”… És ez, itt, nem „Árkai”? De igazad van, majd otthon, nyugodtabb körülmények között folytatjuk az azonosítást…
***
A redőnycímer-vadászat éppen olyan hobby, mint a többi. Bolond emberek bolond dolgokat gyűjtenek, és bolondokat gyűjtenek maguk köré. Magyarországon szép számmal vannak redőnycímer-vadászok, akik büszkén írják magukról:
„Sokfelé fényképeztünk már a Monarchia korából ittmaradt redőnycímereket, amelyek egy valaha volt eleven és kiterjedt hálózat mára észrevétlen apró jeleivel szórják meg Kelet-Európa városait. Csernovicban, Lwówban, Żółkiewben is észrevettük Prága, Bécs, Budapest lakatosműhelyeinek termékeit.”
A „vadászok” panaszkodnak, hogy érdekes módon a Monarchia északi régióiban gyakoribbak az épen maradt redőnycímerek, de Magyarországon már nehezebb ilyet fotózni.
Aztán az egyik „kolléga” örömmel jelenti a honlapon:
„Furcsa módon éppen a legtöbbet járt Budapesten nem nagyon láttam. A mai napig, amikor a L. kávézó előzékenyen épp szemmagasságig lehúzott redőnye előtt sétáltunk el.”
Nézzük a fotót Hunyadi Attilával, és nem hiszünk a szemünknek!
A budapesti L. kávézó bejáratánál díszelgő redőnycímer ász-pász olyan, mint a mi tordai „felfedezettünk”!
A különbség csak az, hogy a budapestin maga a redőny nincs „megócskásívta-tordásítva”: Árkai Sándor műlakatos, díszműkovács, iparművész…
Nézünk egymásra vidáman – azonosítottuk a tordai Kövecsi-féle városháza redőnycímerét! Hurrá!
***
A redőnycímer azonosításának hírét örömmel fogadta a Jósika Miklós Elméleti Líceum helytörténeti köre, hiszen a Józan Erzsébet igazgató és Havadi-Nagy-Dávid István rajztanár által irányított diákcsapat olyan szinten foglalkozik Torda múltjával, hogy a Kövecsi János-féle alkotások megismerése érdekében még a Közlekedési Múzeumból is kértek képeket.
– Főleg a Kövecsi János fedeles hídjával foglalkoztunk – mondta Józan Erzsébet –, a beszerzett fotókból, képeslapkból pannót szerkesztettünk; a földszinti folyosónkat díszíti. De most, ha előkerült a másik Kövecsi-remekműről, a régi városházáról ez a redőnycímer, minden valószínűség szerint ezen a szálon is elindulunk „felfedezni”…
Az Árkai-redőnycímer azonosítása a budapesti L. kávézót is meglepte. Nem tudtak a tordai „testvérről”… Elmondták: sajnos nekik le kellett venniük, mert budapesti elegáns kávézó lévén nem lehetett már tovább foldozgatni a százéves redőnyt. Nem lehetett már javítani, annyira megkopott. Pedig próbálták. Végül csak magát a címert tették el, fiókba.
Így hát nincs kizárva, hogy a tordai marad az egyedüli (eddig ismert), a még eredeti helyén álló magyar Árkai-redőnycímer…
***
Árkai Sándor…
Ugyanaz az Árkai Sándor, akinek kovácsoltvas ablakkereteit büszkén mutogatják a szegedi városháza előtt álló turistáknak, természetesen elmesélve azt is, hogy az Árkai Sándor kecskeméti városházi csillárait felújítva ragadványnevet is kapott a díszműkovács: „Zajtalan Sándor”.
Minden bizonnyal az a fejléces levél ihlette meg a „zajtalankodókat”, amiben a „csász. és kir. udvari mű-lakatos” győzködi ügyfeleit, magyarázza nekik, hogy mennyire csendes robajjal hull le az általa készített redőny…
Budapesten, Szegeden, Kecskeméten és… most már Tordán is.
Sajnos itt, Tordán – örökre.
