Sugárzóna
A könyvheti termést
is kóstolgatom. Ablonczy Balázs Teleki-könyve nagy élmény. A tizenhárom évvel ezelőtti „komoly” monográfia tudománynépszerűsítő változata ez, és akárcsak Szilágyi Zsófia Móricza vagy Balázs Imre József Hervaya esetében, már a borító meggyőzi az embert, hogy itt egy másféle értelmezést kap, mint ami a megszokott. Teleki laza kék öltönyben, elálló fülekkel néz szembe az olvasóval. Ez a kép már eleve kimozdítja a megszokott, „öngyilkos lettem, mert gerinces vagyok” feliratú mauzóleumból, amelyben nyugszik. És ilyen az egész könyv: esszé-szerűen megírt, személyes pályakép – személyes a szerzője és a tárgya aspektusából egyaránt.
Babiczky Tibor kötetének, a Félbehagyott költeményeknek a darabjait már a Facebookon figyeltem, töredezettségük, melankóliájuk, személyes tárgyiasságuk már ott megragadott – a kötet sem csalódás, sőt. „Valaminek kell lennie még / a szereteten túl.” Ilyen szálkás reménykedés van benne.
Papp-Zakor Ilka Az utolsó állatkert című prózakönyve valahogy éppen az állatok hitelessége miatt ragadott meg. Szerb Antal írja Kipling kapcsán, hogy magunktól nincs jogunk ráfogni az állatokra, hogy beszélnek – valami belső hitelességnek kell áradnia a szövegből. Papp-Zakor esetében ez a hitelesség természetes, nem is kötekedik az ember. És ezek az állatok mindig különösek, nem olyan közvetlenek, mint a mesékben, gyakran bizarr lények. Az az író, aki az Angyalvacsorában kapaszkodott, itt felért egy dombra.
Halmosi Sándor Lao-ce szenvedélye című kötete pihenés a rohanásban. A Razglednicák a kedvenceim: „Te vagy nekem az alaptábor. / És te a csúcstámadás.” (51.) Vagy: „Mire a levelek lehullanak, / hazatérsz te is” (55.) Jó tömör műfaj ez, már akinek jutott a tömörségből.
