Az Erdély szerkesztőjeként különleges volt látni, ahogyan az elmúlt tíz évben a lappal együtt élt, növekedett az EKE kolozsvári szervezete, amit szintén éppen tíz éve, 2008 novemberében jegyeztek be EKE – Kolozsvár 1891 néven. A cél ma is ugyanaz, mint száz éve: tudatos turistaként járni, megismerni, megismertetni tájainkat, természeti kincseinket. Csak az eszközök változtak. Egy ilyen eszköz az Erdély is. A világháló hatalmas lehetőség: az Erdély, a túratervek a Szabadság honlapján, az EKE honlapján, a közösségi hálón is fellelhető, az emberek olvassák, osztogatják, viszik, mint a jó bort.
Van, aki magányosan szeret kirándulni, más csak a szűk családdal, megint mások baráti társasággal. Az EKE közösségi kirándulásokat kínál. Csoportban fedezhetjük fel a kirándulóhelyeket, és ez sokszor pazar lehetőség. Remek annak, aki frissiben költözik Kolozsvárra és nem ismeri a tájat, kirándulni szeretne, társaságra vágyik. Nagyszerű annak, aki egy reggel úgy ébred, hogy márpedig mától kirándulni akar, csak éppen nem tudja, merre induljon. Kiváló azoknak, akik kétballábasan mindig mindenhol eltévednek, mert minden fát és bokrot egyformának látnak, és hiába keresik a fa törzsén azt a fránya mohát, mert az körbeöleli a tölgyeket, és nem tudják leolvasni róla, merre is van észak.
Sokáig úgy hittük, az EKE nyugdíjasklub. Évekkel ezelőtt a szervezők elhívtak egy buszos kirándulásra. Mi tagadás, akkor éppen talán két középkorúbb turista utazott még velünk. Lenyűgözve néztem a nyolcvanéves nénit, amint nekigyürkőzik a Sólyomkő-várhoz vezető hegynek. Mosolyogva figyeltem csipkelődéseiket, belső vicceiket, amelyeket ők nagyon jól értenek, és ki tudja hányadszor nevetnek jóízűen az áthallásokon. Ahogy végigkínálgatták egymást a süteményeikből. Ahogy kettesével összebújva a buszban meghányták-vetették a legfrissebb híreket, gyerekekről, unokákról, meg még a szomszédokról is. Ahogy énekeltek. Megszedték zacskóikat medvehagymával. Elláttak fenséges medvehagymás receptekkel, például az oly divatos pesztókrémével, amiben még a gyermekek is beveszik az efféle zöldségeket. Hazafelé megvacsoráztak az egyik útszéli vendéglőben, s már tervezték a következő barangolást. Biztos itt is akadnak rosszabb napok, irigykedések, bosszankodások, zsörtölődések, félreértések, akár egy családban. De sok megfáradt-fásult-beletörődött fiatal leckét vehetne tőlük életkedvből.
Az EKE ma sem húszévesek klubja, nem is lehet (és nem is kell azzá lennie), hiszen a 20–40 éves korosztálynak rengeteg elfoglaltsága, kötelezettsége emészti fel a hétvégéit. Munka, család, nem kiránduló barátok, otthonteremtés, másféle szórakozás stb. Mára már tömegesen részt vesznek viszont az egyesület kiemelt programpontjain: kutyástul-macskástul-hordozókendős babástul érkeznek a családok a teljesítménytúrákra, 10–50 évesek a bringatúrákra, volt rá példa, hogy a 100–200 részvevő átlagéletkora alig haladta meg a 30 évet. Régi barátok találkoztak újra sok év után, az emelkedőkön egymást biztatják a részvevők és örülnek egymás sikereinek. Közhelyes? Csak, mint az élet. Az utóbbi évtizedekben sokszor elsirattuk az egykori EKE államosított, lerombolt, örökre elvesztett káprázatos menedékházait, de végre sikerült továbblépni a kiúttalan múltsiratásból: mára kulcsosháza van az egyesületnek Csucsán, két csillagtúra közt azt csinosítják, javítgatják.
Az elmúlt tíz év alatt sokan megfordultak az egyesületben, mindenki hozzátette a magáét, ehhez az önkéntes munkához mindenki bevonzotta a maga ismerőseit, barátait, támogatóit. Van aki túrát vezet, aki programozni tud, más szervezni, emberekkel beszélni, emberekből kihozni a legjobbat, embereket meghallgatni úgy, hogy a közösségben mindenki hasznosnak érezhesse magát. Így lett mára korszerű internetes jelentkezési felület a teljesítménytúrákra, a legapróbb részletekre is kiterjedő ultraprofi szervezés – és egy olyan régi-új csapat, amely nyitott a javaslatokra, újdonságokra, ötletekre, idősek és fiatalok tapasztalataira, tanácsaira, munkájára, lelkesedésére. Összeadva a tálentumokat, tenni akarást így lett az 1 meg 1-ből nem kettő, hanem tizenkettő.
A cél – az egyesületé és az Erdélyé – ma is ugyanaz, mint száz éve. Az eszközök változtak. A lehetőségek másak. Talán az igények is. Ma a mókuskerékből menekülve az élményt, a felöltődést keressük, néha talán még mindig a közösséget is. Mégis, közeli-távoli tájakon barangolva százéves forrásból kortyolhatunk, abba a barlangba bújunk, amit Czárán Gyula fedezett fel, és talán éppen arra a talpalatnyi helyre lépünk, amelyet Áprily Lajos cipője is taposott. Mert a vidékek legbelül élnek. Bennünk és az utánunk jövőkben. S ha engedjük, mint a következő vallomásokból is látszik: éltetnek.
