Tíz év tükre
Vissza

Tíz év tükre

Valamivel több, mint egy évtized telt el azóta, hogy három évnyi amerikai tartózkodás után visszatértem Kolozsvárra. Már most előrebocsátom: döntésemet, hogy szülővárosomban telepedjek le végleg, azóta sem bántam meg, pedig amikor földet ért velem a repülőgép, még oly sok minden volt bizonytalan. De bíztam ennek a földnek az erejében, bíztam emberi kapcsolataimban és bíztam ebben a dzsungelben, amelyhez – jól tudtam – van térképem és iránytűm is. Személyes szempontból nézve, nem jártam rosszul, sőt, hajszálnyi panaszra sincs okom.

Most azonban itt az ideje annak, hogy a társadalomi változásokra gondolva is visszatekintsek erre az évtizedre s némiképpen szavakba öntsem reményeimet és elkeseredéseimet is. E sorok írása előtt néztem éppen meg a Recorder legújabb tényfeltáró riportját a Román Görögkeleti Egyház üzelmeiről. Nem mondhatnám, hogy különösebben meglepett, hiszen nem most szálltam le a közmondásos falvédőről. Legfeljebb a közpénzek rablásának a találékonysága döbbentett meg s az, ahogyan a beavatottak egymás között tárgyalnak minderről, mintha csak a maffia felső vezetésének egy titkos megbeszélését hallgattam volna.

Hogy ebben az országban minden mindennel összeszövődik a pénzek vezérvonala mentén, az eddig is nyílt titok volt: politikusok, üzletemberek, klérus, régi és új elitek, szekusok és újabb potentátok zsonglőröznek az eurómilliókkal, miközben egész tömegek nyomorognak. Ez nem változott, ezt így láttam akkor is, amikor tizenhárom évvel ezelőtt felszállt velem a repülő.

Volt alkalmam négy évig középiskolában tanítani, nem is akármelyikben, és ha van bennem remény a jövőt illetően, annak szinte kizárólag ez a forrása. Rengeteg csodálatos fiatalt ismerhettem meg, olyanokat, akiknek a kezébe szívesen adnám az ország sorsát. S bár tudom, hogy ténylegesen soha nem kerülhetnek semmilyen releváns kormánybot közelébe, azt is tudom, hogy a saját személyes vártájukon megállják majd a helyüket, okosságuk, emberségük és gerincük esetleg mégis ad majd valamilyen tartást a társadalom lombkoronájának.

Szintén ott találkoztam a tanüggyel, mindazzal a lehetetlenséggel, amibe dilettáns gazemberek belekényszerítik a diákokat és a tanárokat is. Beszélek itt az irreleváns tartalmú tanári vizsgákról, a kakaskodó tanfelügyelőkről, a papírtömegek kényszerű előállításáról, amely úgy kell tanárnak, diáknak, oktatásnak, mint halottnak a borogatás, de az okmányhegyben jól alámerülhetnek az ellenőrzések során az illetékes elvtársak. Beszélek az abszurd tantervekről, amelyeknek legyártói nemhogy tantermet és leckeórát, de lehet, hogy eleven gyermeket sem láttak soha.

De nem lep meg, mert ők elsősorban politikusok, és jelenleg Romániának egyetlen szellemileg érett, felelős aktív politikusa sem maradt. Aki még tengődött, az elmúlt évek során félreállt, mert nem bírta, nem volt hajlandó nevét, arcát adni a gazemberségekhez s az olyané (egyetlen egyről tudok egyébként) minden tiszteletem. Itt nincs politika, legalábbis a szó bevett értelmében. Különféle egyének a legkisebb fenntartás nélkül vándorolnak pártból pártba, az elvi-ideológiai meggyőződésnek még a látszatja sem érdekli őket. Népindulat és az éppen divatos ellenségkép szerint gyűlölnek, gyűlöltetnek, kirekesztenek, vagy hajbókolnak, s egyetlen olyan néven nevezhető erő sincs az országban, amelynek maradt volna valamennyi tartása. Ha ma megszavazom valamelyik úgynevezett pártot, a leghalványabb fogalmam sem lehet arról, mit fog művelni holnap - semmilyen szempontból. Kisebbségek fordulnak kisebbségek ellen, vagy mert valahonnan megparancsolták, vagy mert csak akkor jön a pénz, a támogatás, a szavazat.

Főbohóc, botrányhős az viszont mindig van, mintha az állás nem maradhatna betöltetlenül. Vadim, Becali, Șoșoacă, mindegy hogy hívják éppen. A kilencvenes években Zsirinovszkijról mondta Gorbacsov, hogy jó színész, de ő a rendezőre lenne kíváncsi. Nekünk nincs olyan, itt felszabadult a színpadra az állatkert, s ha valamelyik értelmes, becsületes diákom netalán odatévedne valami tisztségben, félő, hogy rövid úton elnyelné az örvény, meg se ismerném már.

A válságok olyanok a társadalom számára, mint az igazmondó tükör. A világjárvány is tűpontosan megmutatta, hol tartunk. A rendszerszintű hiányosságokat, a tragikomikus eljárásokat, az államaparrátus hatalmas részének a kínosan felesleges mivoltát. Megmutatta azt is, milyen borzalmas tudatlanságba és irracionalitásba süllyedt a szétvert oktatás és a botrányhajhász, idegbajosan vigyorgó média által teljesen meghülyített társadalom. Tökéletesen ki lett zsigerelve minden, ami egy nép szellemi épülését, értékismeretét és józan gondolkodását szolgálhatná. A kereskedelmi média képernyőin és hangszóróin nem tíz, hanem harminc éve tombol a fékeveszett bunkóság, ízléstelen botrányhősöket és két lábon járó, agyonszilikonozott arcfestékfelületeket tettek meg egész nemzedékek bálványaivá. Luxuspalotákban nyavalygó és luxusautókban feszítő ökölagyú celebekből csináltak mércét. S miközben szülők és tanárok, egyre lankadtabban próbálják képviselni az ellenszelet, érvelésüket aláássák a társadalom megbecsülési mutatói: egy orvos, egy tanár, még egy sikeres programozó sem fogja jövedelméből megközelíteni azt az életszínvonalat, amelyet etalonként állítanak a gyermekek elé. Akkor hát ne csodálkozzunk, ha egész tömegek élnek az állandó kétely, a semmiben sem bízás és a kínos, szégyellnivaló (de önmagára mindig büszke) tudatlanság poklában.

Olyan sületlenségeket terjesztenek, amelyek már középiskolai szinten tanított biológia, kémia, fizika tudatában is könnyedén cáfolhatóak s mégis rengeteg ember hiszi el és szajkózza azokat, főleg, miután hozzászoktatták a társadalmat ahhoz, hogy minden bajunkra van valami kézenfekvő külső bűnbak: a magyarok, a romák, a zsidók, a szabadkőművesek, Soros, Bill Gates, a világkormány, Brüsszel, a libsik, a melegek, a transzneműek, a szexomarxisták stb.

S vannak azok a történetek, amelyek minden elemzésnél jobban leírják, hol tartunk.

Pár évvel ezelőtt hallottam arról az Ausztriában élő román állampolgárról, aki hazalátogatott, hogy felújítsa a lejárt személyi igazolványát. Közölték vele, hogy ez nem lehetséges, merthogy ő hivatalosan halottként van nyilvántartva. Persze nálunk nem elég a lélegzet-pulzus-aktív agyműködés ahhoz, hogy az irodákban csücsülők elfogadják azt, hogy valaki él. Hogyan is lehetne egy olyan országban, ahol mindenhez dosszié kell, benne az összes elképzelhető okmány, eredetiben és hitelesített másolatban s egyebek… Kiderült, hogy pár évvel korábban egy hajléktalan személyt temettek el az ő nevével és személyazonosságával. A halotti igazolványát pedig csak akkor hajlandók semmissé nyilvánítani, ha kifizeti a saját temetésének a költségeit.

Kafka a földhöz vágta volna a tollát.

A napokban kis híján kiműtötték a vakbelét egy úriembernek, aki bejött a kórházba, hogy jelen lehessen a felesége szülésénél.

A Colectiv tragédiájában több barátot, ismerőst veszítettem el, még többen viselik életük végéig a külső s a belső sebeket. Akkor támadt bennem némi optimizmus, mert úgy láttam, az a fajta népi felháborodás, amely megbuktatta a Ponta kormányt, ígéretes a jövőre nézve. Azóta kórházak gyúlnak ki egymás után, ágyhoz kötött betegek égnek meg elevenen, miközben Bukarestben hetek óta röhögteti magát az összes választott tisztségviselőnk, tűzoltók járőröznek a lélegeztetőgépek között, a társadalom pedig fásultan várja a következő tragédiát.

Ide fejlődtünk, erről tudok magamnak tíz év után számot adni, és reményem ezek tudatában egyre irracionálisabb. Egyre kevésbé tudom megindokolni. Ha tévedek, ha végképpen elborít mindnyájunkat a gátlástalan gazemberség, a gyilkos abszurdum és a vihogó bunkóság, remélem, marad valakinek annyi esze, hogy mielőtt lelép, leoltja a villanyt. Ahogy jelenleg kinéz, úgyis kifizethetetlen lesz a számla.

 


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Iskolai Covid-tesztek „kilóra” ...
Továbbra is sok a fiatal munkanélküli
Bepereli Romániát az EB: nem korlátozta ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ