Tilalmas kijárás
Vissza

Tilalmas kijárás

Tíz napja él a kijárási tilalom Budapesten este nyolctól. Nem mintha az az esti kijárós, kocsmázós lennék, akivel este nyolc után lehet találkozni a város kultikus helyein, de megnéztem, és utoljára 1956-ban volt ehhez hasonló. Akkor nem a TEK-esek rótták az utcákat szabályszegőket keresve, hanem a szovjet tankok. És akkor a kijárási tilalmat december 24-éről 25-ére virradó éjszaka felfüggesztették tekintettel az éjféli misére.

Ez a tizedik nap valahogy a legkuszább. Már napok óta rosszul aludtam, nyűgösen kelek, a BKV-bérletem lejárt, maszkban lépek ki a lakásból, megint elfelejtettem leragasztani az orrnyergemnél, így ahogy a kapun kilépek és megcsap a novemberi köd, szürkeség, egyből bepárásodik a szemüvegem, amit így leveszek, de nincs nálam a szemüvegtokom, így csak bedobom a táskámba, és az optikusra gondolok, aki legutóbb olyan lesújtó pillantásokkal, csalódottan nézett rám, amikor meglátta, hogy a blúzomba törlöm a szemüvegem, hogy magyarázatként csak annyit tudtam kinyögni: biopamut. Mármint a blúzom.

A buszsofőr is szemrehányóan közli velem, hogy már nyolc hónapja nem árulnak buszjegyet, ha nem vettem volna észre, járvány van. Igen, észrevettem, köszönöm, akkor jegy nélkül utazom, dupla kockázat: vírust és ellenőrt is kifoghatok egyszerre. Kevesen utaznak, nem is érek semmihez, saját buborékomban létezem, felszáll egy férfi, a maszkja az állánál, mindenki rosszallóan nézi, én rászólok, ő rám förmed, ordibálni kezd, a következő megállónál leszállok. Bosszant, hogy belementem ebbe a vitába, kezdettől fogva reménytelennek tűnt, megspórolhattam volna magamnak pár kellemetlen percet. Buborékomban kellett volna maradnom, így maradt a gyaloglás ebben a barátságtalan novemberi időben.

A munkahelyemre beérve háromszor mérnek testhőmérsékletet, hogy értékelhető legyen. 34,8 a legmagasabb, mondom, oké. Pang az épület az ürességtől, pedig szívesen váltanék pár szót valakivel. Eszembe jut, hogy volt idő, amikor egy órába telt, hogy feljutottam az irodámba, megittunk egy kávét, trécseltünk, elmeséltük, milyen volt a koncert, a kaja az étteremben. Istenem, hogy milyen nyomasztó tud lenni ez a folyamatos agónia, amiben most már nyolc hónapja élünk, ahogy a buszsofőr mondta. A bizonytalanság, szorongás úgy ragad rá egyik emberről a másikra, mintha mindenki szuperfertőző lenne.

Éhes vagyok, gulyáslevest veszek elvihető kávés papírpohárban a levesesnél. Sok tejföllel, kis erőspaprikamaggal megszórja az eladó, rányomja valahogy a kávéspohár tetejét, papírból, rámnéz, jó gulyásízű kávézást kíván, én sietek a legközelebbi parkba, hogy maszk nélkül, padon ülve elfogyaszthassam a napi levest. Egy üres padot látok átlósan szembe a parkban, határozott léptekkel arra tartok, a többi padon cigarettázó emberek ülnek, alig látszanak a füsttől, olyan az egész, mintha novemberben a padok pöfékelnének. De a szabály, az szabály: csak parkban lehet maszk nélkül lenni, máshol tilos a dohányzás. Esetleg rekreációs gyakorlat végzése közben, mint a régi időkben, amikor a focipálya széléről bámulta mindenki a focistákat, akik közben rágyújtottak, majd hosszan kifújták a füstöt, közben passzoltak egyet.

Végre odaérek a padhoz, a papírpohár kezd átázni, a gyomrom is korog, leroskadok. Ilyen finom gulyáslevest rég nem ettem, pont jól csíp a paprika, a könnyem is kicsordul, kisüt a nap is. Egy pár galamb odagyűl, kenyérmorzsát szórok nekik.

Mire hazaérek a bevásárlásból, fél ötkor, már sötét van. A szomszéd Pista bácsi szerint már be lehet zárni a boltot, mindjárt nyolc óra van, jönnek az ellenőrök. Kínjában Pista bácsi is viccelődik, neki napi két rövid egészségügyi séta jut, talpig maszkban, 89 évesen. Van ideje a tojásokra egyenként ráírni a dátumot, amikor vette.

Franciaerkélyünk van, épp kifér az ember állva. A gyerekkel azt játsszuk, hogy este 7.50-kor kiállunk az erkélyre egy távcsővel: ő az embereket, én az autókat számolom. Rálátunk a benzinkútra, ami hét után is nyitva, van. Aki 7.55-kor áll be benzinért, nem tudom, hogy ér haza pontban nyolcra, de nem sietős neki. Egy kávét is megiszik, biztos, ami biztos.

A gyerek mondja, hogy négy fő sétálgat, én a buszban utazókat is megszámolom: a sofőr és egy lehajtott fejű: valószínűleg elaludt, ő már nem ér haza nyolcra. A négy sétáló eltűnik, a benzinkút is üres, kihal a sugárút. Olyan, mint szenteste, csak nem szállingózik a hó.

A következő percben lent vagyunk az utcán: kapucnit húzunk a fejünkre, egyik saroktól a másikig osonunk. A lépcsőházban se kapcsoltuk fel a villanyt, megegyeztünk, hogy füttyszóval értekezünk: egy füttyszó, ha üres a tér, a másik jöhet, két füttyszó, ha embert látunk közeledni, három, ha fegyveres katonát, és akkor amilyen gyorsan csak lehet, futni kell vissza a házhoz.

Az egész mókás, a gyerek nagyon élvezi, már jó messze vagyunk a háztól. Elől megy, ő a felfedező. De nem állja meg, hogy ne beszéljen: míg a sarkon leselkedünk, elmondja, mi volt aznap az iskolában. Mosolygok, ezt mint biztos módszert, a pszichológiai könyvekben nem ajánlják.

Felnézek az égre, ott is olyan csend van. Máskor kapkodtuk a fejünket a sok repülőtől, néztük, hogy rózsaszín-e, vagy narancssárga gép, Airbus vagy Boeing. Most csak a tiszta ég.

1956-ban a tilalom december 25-én este, a korábban már megszokottak szerint ismét életbe lépett tíz órától hajnali négyig. Mindez a szovjet erők parancsnokságának egyetértésével történt. A tilalmat nem oldották fel többször, a szilvesztert is mindenki az otthonában töltötte.

Három füttyszó és egy rohanó gyerek hoz vissza 2021 novemberébe.

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Gulyás Gergely Kolozsváron: mindenkit ...
Öngyilkos lett egy ...
OLVASÓINK FIGYELMÉBE – ÜNNEPI ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ