Tejberizs és irodalom

Villámvignetták

Tejberizs és irodalom
Még riportos koromban történt, hogy Szilágyi István visszautasította a megosztott Magyar Irodalmi Díjat, és a ráeső pénzből tábort szerveztek néhány erdélyi írónak és irodalomtörténésznek.

Vallasek Juli, Zsiga, Szabó Levente, Zsidó Feri jöttek el végül, bár többeket jelöltek. Tarján Tamás volt a cicerónénk, vele néztük meg a Nemzeti Caliguláját, Székely János darabját Taub János rendezésében, ő vezette a beszélgetéseket az Írószövetségnél meg tán a Librinél. Emlékszem, csorog a könnye, ahogy a hidegben állunk, és az előadásról beszélgetünk. Emlékszem, ahogy Zsigával kalandra vágyva koslatunk a fagyos Budapesten, és egy strici az impresszionistákról beszél, amikor kiderül, hogy írók vagyunk. Sajnos, kalandunk végül szürrealista lett: csak álmainkban folytatódott.

De hát a Metropol szállóban laktunk, néztük a reggeli svédasztalt, aztán nagy kegyesen elfogyasztottunk némi tejberizset vagy bármi mást, körülöttünk csillogott a felújított épület, Komlós Attila és a munkatársa, egy Linda nevű lány gardírozott a díjosztó alapítvány részéről, Balla Zsófiával, Bodor Ádámmal, Angyalosi Gergellyel meg Rácz Péterrel ebédeltünk, és újra írónak képzelhettük magunkat. Egy hétig éltünk így, aztán lejárt a tábor, és mi visszamentünk Nagyváradra, szerkeszteni.

Túl nagy fehérség

Megkezdtem hát munkámat a Polisnál. Dávid Gyulát is rég ismertem, de Géczi Jánost, aki terjesztőként dolgozott a kiadónál, közelebbről. Az új szellemi áramkörök két sorozatnak adtak életet: a Kettős tükörben címűnek, amelyben nagy egyéniségek nagy egyéniségekről írt esszéit közöltük (Gellért Sándorét Kölcseyről, Szilágyi Domokosét Aranyról, Schöpflin Aladárét Adyról, Féja Gézáét Móriczról, Németh Lászlóét Széchenyiről, Németh Andorét József Attiláról), és a Prospero könyveinek, melynek címét Lutrának köszönhetem, amely már a harmadik kiadónál tart, és amelyben színházi emberekről közlünk életinterjúkat.

Büszke vagyok Boda Edit, Hatházi András és Horváth Andor köteteire is, mint amelyekhez nekem is volt némi közöm, és itt jelent meg Papp Zsigával közös kötetünk a keddi jegyzeteinkről Láng Zsolt fergeteges előszavával.

János közben a Kalotát is vitte tovább, akkoriban szerkesztettük a vers-, a próza-, a dráma- és az esszéantológiákat Lutrával és Dávid Gyulával – egytől egyig bestseller lett. 

Itt, a Polisnál mélyült el a barátságom egy tördelővel, akinek jó érzéke van a szöveghez, s aki mellett a Meghívó minden keddre egyik szövegét pótoltam ki, hogy ne legyen akkora a fehérség.

János rákban halt meg. Egyik napról a másikra derült ki, hogy daganata van, és bár járt kemóra, menthetetlennek bizonyult. Akkor értettem meg, mennyire úrrá lett rajta a szkepszis: már nem érezte úgy, hogy küzdenie érdemes. Nyilván nem állíthatom, hogy aki küzd, az mind meggyógyul, de hogy aki nem küzd, az biztosan nem gyógyul meg, arra mérget vennék.

Jó ember hagyott itt bennünket. A sírnál Egyed Péter beszélt – nem hittem volna, hogy egy bő évtized múlva az ő sírjánál állok.