Az elvi, keserű küzdelmen kívül megannyi fonákságot kellett megszoknom, megemésztenem. Olyan apróbb vagy nagyobb dolgok, amelyek jobban is mehetnének, ám meglehetősen bizarr módon lettek megoldva. Tudni kell(ene), hogy a gyász okozta fájdalomhoz hasonló kevés van az ember életében. Amikor meglátogat az elmúlás tudata, s búcsúzni kell, akkor az ember érzékeny, fájdalmával küzd, emészti a keserűség, egyszóval gyászol. Ez az alapállás, ebből kellene kiindulni, s a temetéssel kapcsolatos minden mozzanatot ennek tudatában kellene megszervezni. A cél az kellene, hogy legyen, hogy lehetőleg enyhítsük a gyászt kedvességgel, előzékenységgel, türelemmel, eleganciával, a helyhez és időponthoz illő emelkedettséggel.
No, nálunk sokszor ez nem így van. Az ügyintézés gépies, elfásult irodai munkások mordulnak a rendszert nem ismerőre, aztán következik a sírásókkal való huzavona, hisz tudjuk, hogy nekik nem kell fizetni, de azért mégis kell, jelzik több-kevesebb diszkrécióval, ez van… Az sem a legjobb, hogy a gyászmenet nem indulhat el a kápolnától mindaddig, amíg a következő koporsót nem helyezik fel a ravatalra, ez futószalaghangulatot teremt. Azt üzeni, itt a te gyászod nem fontos, te idejöttél hozzánk, mi processzáljuk az ügyedet, amely pont olyan, mint minden másik ügy, de aztán egy-kettőre menj, lódulj, mert jön a következő kuncsaft. És az sem jó, hogy a sírásók nincsenek rendesen felöltöztetve. Most, ha jól látom, valamilyen rusnyakék kabátot kaptak. Kéket, kérem szépen, temetésekre, pedig hát van ennek az alkalomnak egy konvencionálisan elfogadott színe, a fekete… És bizony még az sem jó, hogy a koszorúlopásokat úgy gátolják meg, hogy festékszóróval végigfújják a virágokat a sírnál, a szertartás közben. S végül az sem jó, hogy a temető előtere, az ügyintézést szolgáló épület és a nemrég odahelyezett konténer (!), a kápolna és a kültéri ravatalozó egyaránt lepattant, igénytelen, sokszor szemetes. A magárahagyottság légkörét terjeszti minden. Ennek a helynek nincs gazdája, vagy ha van is, nem nagyon foglalkozik a rábízott hellyel. Jól van minden úgy, ahogy van, s ha valamit mégis tenni kell, akkor az mind anyagában, mind kivitelezésében legyen a lehető legolcsóbb.
Próbálok megértéssel fordulni e bajok felé. Értem én, hogy az ott dolgozóknak ez egy munkahely, hogy nem lehet naponta öt gyászt átélni, mert akkor az ember beleőrül, hogy egy idő után eltompul az empátia, s hogy – persze – nincs pénz, sosincs pénz, meg kell elégedni azzal, ami van. Értem én, de azért valahogy mégsem értem.
Emésztgetem minden temetés alkalmával ezeket a helyzeteket, s próbálom megszokni, megérteni mindet. Néha mintha sikerülne is, megértően vagy rezignáltan mosolygok, legyintek, de most – testvérek – szintet léptünk! Sajnos nem feltétlenül felfele. Nemrég egy temetési szertartás közben ugyanis felfigyeltem egy igen sajátos újításra, amit nem tudok szó nélkül hagyni. Ott van a kápolna épülete, mellette pedig egy szabadtéri placc, amit szintén ravatalozóként használunk. A placcról ajtó nyílik a kápolnába, ahol eddig a temetői alkalmazottak pihenője/irodája (?) volt. Onnan kukkintottak ki közben, hogy befejezte-e a pap a mondókáját, indulhatnak-e végre. Ott tízóraiztak, kávéztak az alkalmazottak. Nos, arra lettem figyelmes, hogy ennek a kis teremnek a városi temető döntnökei új rendeltetést szántak. Örökös probléma volt ugyanis, hogy nincs ott a temető bejárata környékén illemhely, s hát bizony ez valóban nagy probléma, mert ha a természet hív, akkor menni kell. De bölcs intézői e helynek hunyorogva fürkészték a horizontot a megoldást keresve, s erőfeszítésüknek meg is lett a gyümölcse. Ott van a kápolnában az a terem, a pihenőhely, nos ezt bámulatos operativitással át is alakítottak közvécévé. Igen, jól olvasta! A temetőkápolna és a ravatalozó között levő termet átalakították illemhellyé. Írja is rajta szépen kékkel, „TOALETĂ PUBLICĂ”, de ha ez még nem lenne elég egyértelmű, s szorult helyzetében az embernek elkerülné a figyelmét a hely rendeltetése, megtoldották egy szintén csodakék öntapadóssal is: WC – GRUP SANITAR. De nem ám ingyen, még mit nem, és nem ám bármikor! Pontos nyitvatartási rendet kell betartania a polgárnak: hétköznaponként 9–16, szombaton 9–15 óra között látogatható, míg vasárnap zárva tart a létesítmény. A belépéshez valahol jegyet is kell váltani, ami potom 50 baniba (amint írják, a gyengébbek kedvéért 0,50 lejbe) kerül. Ennyit csak megér, nem? Szükséghely kérdése megoldva, projekt kipipálva, haladjunk, jöhet a következő ügy, előre!
Hihetetlen, de volt valaki, aki úgy gondolta, hogy jó ötlet, hogy rendjén van az, ha a lét egyik legfájdalmasabb, egyben legmagasztosabb, mindenkit egyformán megérintő épülettel megjelölt origójában egy közvécét hoz létre. Ezt valaki kigondolta, majd papírra vetette, ezután a tervet valaki láttamozta, jónak tartotta, engedélyt kért s kapott rá, forrásokat rendelt melléje, kivitelezőt keresett, s megvalósította.
Lehet, azt remélik, hogy e jelképerővel bíró újítás hozzájárul ahhoz, hogy a gyász örvénye ne ragadja magával az embert, hanem meglássa, elmúlás ide, búcsú oda, az élet csordogál tovább, tessék kérem visszatérni a fiziológiai valósághoz. A pap végezheti a szertartást, az ember pedig a dolgát...
Nem tudom, hogy mi lehetett az az érv, ami e döntést megalapozta, de az én maradi és konvencionális, polgári agyam nem tud napirendre térni fölötte. Nem, az én retrográd és kötekedő agyam gusztustalannak, a tahóság csúcsának tartja ezt a megoldást. Megalázónak, durvának, érzéketlennek érzem, olyannak, ami gúnyt űz az ember fájdalmából és a hely szentségéből. Ízléstelennek tartom és felháborítónak, hogy ez így van. De most ez így van, és ez jól példázza azt is, hogy milyen szinten áll e kegyhellyel való bánás.
Lehet, hogy nemcsak engem botránkoztat meg ez az ügy. Sőt, bár sokat nem remélek, még az is megtörténhet, hogy a felháborodás végül elsodorja onnan a közvécét, de létének árnyéka továbbra is ott székel majd. Mostantól senkinek sem lehetnek illúziói a temetővel kapcsolatban: pontosan ez az a színvonal, amelyről a működését irányítják. Úgyhogy ne csodálkozzunk immár semmin, mert amikor ide süllyedünk, akkor már semmi sem elképzelhetetlen. Az üzenet tiszta, egyértelmű, akár a főbejárat fölé is ki lehetne írni öles betűkkel, lehetőleg kék alapon: tojunk rátok!
