Orvosok, asszisztensnők, páciensek vagy éppen betoppanó vendégek egyfolytában mesélték a személyes történeteket. Közben két páciens között az orvosok átjártak egymáshoz bandázni: kávét főztek, ugratták egymást és nevettek. Arra is emlékszem, hogy az érzéstelenítés eléggé hozzávetőleges volt, sokszor többet segített a pók a falon, mint maga az injekció. S volt egy szenilis nyugdíjas orvos a kolozsvári fizetéses poliklinikán, aki azért tömte ingyen a fogaimat évekig, mert azt hitte, hogy az unokaöccse vagyok, aki nemrég szabadult a börtönből.
A mai fogorvosok sokkal profibbak. Olyan eljárásokat tudnak, melyekről a kilencvenes években nem is álmodtunk. Mozdulataik pontosak. Ritkán hibáznak. Minden ki van számítva másodpercre és milliméterre. De sosem nevetnek. Sosem mesélnek. Néha elmosolyodnak, mint a kedves robotok.
X
Sokan nehezteltek a tavalyi évre, hogy nem volt éppen kedves hozzánk. Bevallom, hogy én szerettem 2020-at. Mert megmutatta, hogy nem muszáj úgy legyen mindig, ahogy van. S azt is, hogy ha valaminek vége, akkor biztosan helyette nyomban valami más elkezdődik, ami szintén élet.
S így ezzel év végén, immár egy hónapja, a dohányzást is abbahagytam. Nem is volna annyira érdekes, ha nem lenne számomra ennek is egy tanulsága. Mégpedig az, hogy nem az a körülbelül negyvenezer pillanat számított, amikor lazán túléltem füstmentesen egy hónapig. A függőség szempontjából mindez lényegtelen. Csupán az a pillanat számított, amikor tényleg rágyújtottam volna, s majdnem, s ott voltam éppen a határon, s mégsem. Mert akkor dől el, hogy túlélsz vagy megbuksz. Minden egyéb nem számít, csak az a pillanat.
