Szilágysági barangolások a Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson
Vissza

Szilágysági barangolások a Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson

Tisztelt jelenlévők, kedves kiállító diákok! Amikor elkezdtem gondolkozni azon, mit is mondjak e megnyitón, máris akadt egy gondom: beszélhetnék apáczais véndiákként, aki ráadásul nemcsak néhány, hanem mind a 12 iskolai évét az Apáczaiban töltötte; beszélhetnék – egyetemi végzettségem alapján – művészettörténészként, vagy beszélhetnék, mint ahogyan a rendezvény plakátján szerepelek, újságíróként. De ezeket a szerepeket képtelen voltam szétválasztani…

Apáczais véndiákként csak szuperlatívuszokat tudnék használni, hiszen az én időmben még messze nem adatott meg, hogy rajzainkkal olyan kiállításokon vegyünk részt, amelyeknek olyan rangos intézmények adnak otthont, mint jelen tárlat esetében nemrég a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központ volt, vagy jelen pillanatban Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa.

Művészettörténészként azért nem lenne éppenséggel ildomos beszélnem, mert e tárlaton végülis nem meglett művészek állítanak ki, hanem fiatal szárnybontogatók, elsősorban a líceum képzőművészeti osztályának 7. és 8. osztályos tanulói, továbbá a nagyobb, rajzkörre járó diákjai – esetekben tehát alig 13-14 éves fiatalok. De azért, az alkotásokat végignézve, azt hiszem, e teremben lévő felnőttek közül nem csak engem öl a sárga irigység: „és én miért nem tudok így rajzolni?!”

Kovács-Szabó Norbert (VIII. B.) – A szamosardói templom

Szakmailag azt emelném ki: ha ezeken a rajzokon látszik is még némi gyermeki naivitás, ez korántsem egy negatívum, sőt, ezek a tiszta ábrázolásmódok egyenesen a cél – ami most épp a Szilágyság megismerése, megismertetése – javára válnak. És ami még szembetűnőbb, ezek az alkotások igen változatos technikával készültek: vannak közöttük precíz ceruzarajzok, tanulmányok, továbbá szemnek tetsző pasztellek, temperák, akrilfestmények, monotípiák, nagyon szép kivitelezésű linómetszetek. Ugyanakkor nagyon biztos kezű fiatal tehetségeket, kiváló háromdimenziós ábrázolásokat, a fény-árnyék játékának magas fokú ismerőit is tetten érhetjük e rajzokon, metszeteken.

Farkas Alexandra (X. A.) – Csendélet portréval

Azok számára, akik esetleg nem tudják e most nyíló tárlat előzményeit, azt kell elmondanom, hogy ez a kiállítás lényegében az iskolában több éve zajló Szülőföldem, Erdély témasorozat egyik állomása. A honismereti sorozat tavaly vette górcső alá a Szilágyságot, a rendezvények során a diákok ízelítőt kaphattak a tájegység néprajzi sajátosságaiból – szokásvilágából, ruházkodásából, táncrendjéből, népzenéjéből, irodalmi, zenei, képzőművészeti, helytörténeti múltjából, gazdag építészeti örökségéből. A Szilágyság megismerését szolgálta például az Apáczai Galériában megszervezett Szilágysági reflexiók elnevezésű tárlat, amelyen Szilágy megyében élő, dolgozó és alkotó művészek állítottak ki munkáikból. Egy másik programpontként a régió tárgyi népművészetéről ízelítőt nyújtó tárlat várta az érdeklődőket, és több ilyen jellegű előadásoknak is otthont adott az iskola. Mindezeket követően születtek meg ezek az alkotások, amelyeket itt megcsodálhatunk, így a mostani kiállítás mondhatni a tavalyi, Szilágysággal foglalkozó rendezvénysorozat lenyomata – amely a több mint száz alkotásnak csak egy részét tárja a közönség elé, mint már említettem, igen változatos technikai kivitelezésben, megcáfolva egyben azt a sokak által dédelgetett tévhitet, hogy iskolában márpedig csak vízfestékkel festenek.

Tematikailag elsősorban a hagyományos szilágysági életvitel köszön vissza a képekről, szőttes-motívumok, szilágysági viseletben láttatott, esetekben éppen táncot járó emberek, nem utolsó sorban a vidék műemlék templomai, lakóházai, udvarai kerülnek szemünk elé.

Aroncutean Lorena (XII. A.) – Időráncok

Gazdag formavilág és színhasználat, fejlett kompozíciós érzék tanúskodik mindarról, ami e gyerekekre a rajzórákon illetve a képzőművészeti osztályban „ráragadt”, és mondhatni hatványozottan igaz ez a linómetszetek esetében, amelyekről merem állítani, hogy e kiállítás legszebb, legnagyobb érdeklődésre számot tartó darabjai. 

Azt hiszem, abban sem tévedek, ha kicsit népiesen úgy fogalmazok: az iskola említett honismereti sorozata két legyet üt egy csapásra. Mert a sorozat keretében szervezett alkotótáborozások, rajzpályázatok, tárlatok kiváló lehetőséget nyújtanak arra, hogy a diákok fejlesszék és megmutassák tehetségüket, másfelől a program hozzájárul ahhoz, hogy mi, szomszédos megyékben élő magyarok, megismerjük egymást, és ezzel erősebb közösség legyünk. Hangsúlyozom ezt azért is, mert újságíróként, szerkesztőként sokszor veszünk át hírügynökségi híreket a nagyvilágból, írunk Donald Trumpról, Putyinról, az Észak-koreai atomkísérletekről vagy az angol királyi családról, miközben a szomszédos megyében a magyar közösség számára fontos események felett olykor elsiklunk.  Ennek okára most nem szeretnék kitérni, hiszen többrétű és nem tartozik ide, de tény, hogy az Apáczai líceum által kezdeményezett program segít abban, hogy mi, erdélyi magyarok, tudjunk egymásról, figyeljünk egymásra és jobban megszeressük szülőföldünket.

Vincze Orsolya (X. C.) – Magány

És ha ilyenformán az előbb visszakanyarodtunk az újságíráshoz, nemrég napvilágot látott egy felmérés, amely szerint a tizenévesek 10%-a telefonfüggő, jó esetben egy-két órát, ha kibír internet nélkül. A világ olyan irányba tart, amikor a napi rutinban és rohanásban az olyan „régimódi” tevékenységek, mint a baráti találkozások, beszélgetések, a könyvolvasás vagy éppen a rajzolás nem fér már bele a napunkba. Mi az, hogy rajzolni? – kérdezhetnék sokan értetlenül, épp telefonjuk képernyőjét nyomogatva. És talán folytathatjuk a hasonló kérdéseket: mi az, hogy zene? Mi az, hogy irodalom? Mire jó még mindez manapság?

A rajznál maradva, úgy gondolom, a rajzolás is ugyanolyan könnyen elérhető, mint a maroktelefon. Én mindenesetre örvendek, hogy ezek az apáczais diákok nem a telefont markolták, hanem az ecsetet, és hogy Székely Géza képzőművész-tanárnak sikerült ilyen irányba terelnie őket. Mert valószínűleg nem lesz közülük mindenkiből festőművész vagy képzőművész, de bármivel is foglalkozzanak majd, van egy olyan plusz a tarsolyukban, amihez felnőttként is bármikor nyúlhatnak, s amely segítségével talán olykor ki tudnak lépni a mókuskerékből, a napi robotból: rajzolva, alkotva kikapcsolhatnak, feltöltődhetnek. Mert az alkotás öröme óriási erő, és ezt az erőt e fiatalok már most megtapasztalhatták. Sőt, ebben az örömben most mi is osztozhatunk, végigjárva e termet.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok további sikereket minden kiállító diáknak, a hátuk mögött álló szülőknek és tanároknak, nem utolsó sorban pedig kellemes szilágysági barangolást az elkövetkező percekben mindazoknak, akik eljöttek e megnyitóra.

BORÍTÓKÉP: Orosz Henrietta (VIII. B.)  – Kusalyi ház

Elhangzott az Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti tagozatos diákjainak Szilágysági barangolások című, grafikai és festészeti kiállításának megnyitóján, március 22-én, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusán. A kiállítás április 8-ig korlátozottan tekinthető meg (a választások miatt), majd április 9–23. között hétfőtől-csütörtökig 9–15, péntekenként 9–13 óra között várja az érdeklődőket.


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Kétnapos lesz az alkotmánymódosító ...
Kémer: a szilágysági település, ahol ...
Három Péter lett a Digitális Irodalmi ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Az indulás fontosságáról
  • Csak az a mosoly…
  • A NEMZETI OPERETT GÁLA KOLOZSVÁRRA ...
  • Székelykocsárd: beindult a délutáni ...
  • Mi van a mosolyon túl?