Száz éve tartotta búcsúelőadását a magyar színtársulat a Hunyadi téren
A kolozsvári Magyar Színház társulata 1919. október 1-jén
A kolozsvári Magyar Színház társulata 1919. október 1-jén
Vissza

Száz éve tartotta búcsúelőadását a magyar színtársulat a Hunyadi téren

Száz éve, 1919. szeptember 30-án tartotta a Hunyadi (ma Avram Iancu) téri épületben a Nemzeti Színház társulata búcsúelőadását, Shakespeare Hamlet-jét Janovics Jenő igazgatóval a címszerepben. Másnaptól, október 1-jétől át kellett adni az épületet a román előadások számára. A társulat a Sétatéri Színkörben folyatta – cseppet sem zavartalanul. A következő hónapok, évek további tiltásokról, meghurcoltatásokról szóltak. “A téli színházat annak idején Herczegh Ferenc alkalmi prológusával nyitották meg és a haldokló Hamlet utolsó szavaival zárták, amelynek kinyilatkoztatásszerű értelme örökké emlékezetes marad„, írta beszámolójában az Ellenzék napilap. Naplójegyzeteiben, amelyeket huszonkét éven át rejtegetett „a házkutatók kopói elől a padlás porában, régi rongyokba burkoltan, pince odújában, fahasábokba ágyazva”, Janovics Jenő részletesen is leírja az eseményeket.

Záróelőadás a téli színházban

A Nemzeti Színház tegnapi Hamlet előadását a körülmények különleges ünnepélyességgel és jelentőséggel ruházták fel. A prefektus ugyanis arról értesítette tegnap dr. Janovics Jenő igazgatót, hogy a színház október elsejei átvételéhez ragaszkodik, ennélfogva elsején túl a téli színházban a magyar társulat nem tarthat többé előadásokat. A tegnapi Hamlet előadás tehát ezen rendelet szerint a színháznak egyelőre az utolsó magyar nyelvű előadása volt. Ebből az alkalomból a közönség zsúfolásig megtöltötte a nézőteret, hogy végignézze Shakespeare remekművét.

A címszerepet Janovics Jenő, Horaciót Tárai, a királynét Laczkó Aranka, Oféliát Poór Lili játszotta a színház hagyományos Shakespeare-kultuszának megfelelő művészi színvonalban. A közönség lelkesen ünnepelte a színészeket, különösen Janovics igazgatót, akit az előadás után megszámlálhatatlan ízben hívott a közönség tapsviharja a függöny elé. Az új téli színházat 1906 szeptemberében avatták fel, ott tehát tizenhárom évig játszott Janovics társulata. A régi Nemzeti Színház 1821-ben épült, ott megelőzően az Inczédy ház volt a magyar színészet hajléka. Most a társulat a nyári színkörben lesz kénytelen folytatni előadásait. A téli színházat annak idején Herczegh Ferenc alkalmi prológusával nyitották meg és a haldokló Hamlet utolsó szavaival zárták, amelynek kinyilatkoztatásszerű értelme örökké emlékezetes marad. A téli színház egyelőre üresen fog állni, minthogy a román társulat szervezése még folyamatban van.

Ellenzék, 1919. október 2.

A magyar színtársulat előadásai

 

"A magyar színtársulat tagjai tisztelettel értesítik a közönséget, hogy előadásaikat a Színkörben szombaton, október 4-én fogják megkezdeni. Az előadások mindenkor este 7 órakor fognak megkezdődni, a délutáni előadások pedig 3 órakor. A helyek árai rendkívül mérsékelten vannak megszabva, jóval olcsóbbak lesznek mint voltak a téli színházban…"

Ellenzék, 1919. október 3.

„Olyan impozáns és széleskörű érdeklődés nyilvánul meg a magyar színtársulatnak a színkörben tartandó előadásai iránt, aminőre hosszú idő óta nem volt példa. A meghirdetett előadásokra tömegesen váltják a jegyeket, amelyeknek az ára jóval alacsonyabb mint eddig volt. A megnyitó előadás szombaton este 7 órakor lesz, amikor a magyar operettírás legújabb szenzációja, Huszka és Martos Lili bárónője fog színre kerülni. Vasárnap délután 3 órakor az Aranyembert, este a Pacsirtát adják. Hétfőn, október 6-án a Tolonc kerül színre Szentgyörgyivel.”

Ellenzék, 1919. október 4.

Kronológia

Október 1. – Az állami középiskolákban megkezdődik a román tannyelvű oktatás. Porutiu Valentin karhatalommal állami kezelésbe veszi a kolozsvári Magyar Színházat. Az utolsó előadáson – előző este – Hamletet játszották. A magyar színjátszás a sétatéri színkörbe szorul.

Október 10. – A K.T. (az 1918. október 27-én Aradon megalakult Központi Román Nemzeti Tanács – szerk. megj.), Kolozsvárra teszi át székhelyét.

Október 15. - A K.T. megbízottai birtokba veszik a kolozsvári klinikát és a gyógyszertani intézetet.

Október 29. – Katonai hatóság betiltja a Magyar Színház előadásait, mindaddig, amíg a magyar színjátszás menete hivatalos szabályozást nem nyer. A betiltás november 19-ig tartott.

November 2-8. – Az első parlamenti választások, amelyeken az erdélyi magyarság nem vesz részt. A választói névjegyzékeket a magyarság mellőzésével állították össze.

November 5. – Rendelet jelenik meg, amely szerint az esküt nem tett magyar ügyvédek és jelöltek 5 nap alatt kötelesek elhagyni Kolozsvár területét.

November 19. – A Magyar Színház 21 napos betiltása után újra megkezdi előadásait.

December 1. – A kolozsvári Román Nemzeti Színház felszentelése és ünnepélyes megnyitása.

Erdélyi magyar évkönyv, 1918-1929. Szerkeszti Dr. Sulyok István és Dr. Fritz László, Juventus kiadás, Kolozsvár, 1930.

„Élni akarunk!”

Janovics Jenő naplójegyzete 

Október 1.

Hajnali három óra. Még itt ülök a színházi irodában. Fáradtan, zúgó fejjel. A rettenetes izgalom után nem is gondolok a lefekvésre. Körülöttem órák óta már halálos csend van. Azt hiszem, mindenki, közönség és színészek – Kolozsvár egész magyarsága – ébren tölti az éjszakát. Újra és újra átélem ennek a nagyszerû búcsúestének robogó eseményeit. Elevenen él a fülemben, a lelkemben minden szó, minden hang, a szenvedélyek kirobbanása és lángolása, a fájdalom vonaglása.  Megpróbálom leírni, mi történt:

Már hét órakor özönlött a közönség a színház felé. Mindenki ott akart lenni ezen a nagy búcsún. Csodát vártak. Mikor már az utolsó helyig megtelt a nézőtér, úgy rendelkeztem, hogy jegy nélkül is be kell mindenkit engedni. Pillanatok alatt megteltek a széksorok közötti térségek, még a zenekari helyiség is. Szorosan egymáshoz simulva, lihegve, hegyén-hátán állottak az emberek. S mindenki fekete ruhában volt. Nem volt előzetes megbeszélés, mégis mindenki úgy érezte, hogy nagy temetésre jön, s felöltötte ünnepi fekete gúnyáját. A széles folyosókon is szorongtak az emberek. Kinyittattam tehát a folyósóra nyíló ajtókat, hogy odakint is hallhassák legalább foszlányait a magyar szónak. Két és fél ezer ember szorongott a nézőtéren és a folyosókon, pedig a színházban csak ezerkétszáz ember számára van férőhely. A színház előtti tér is feketéllett.

Halálos csönd támadt, amikor a függöny szétnyílt. Lélegzetét is visszafojtotta mindenki, hogy ne zavarja az ünnepi némaságot. De valahányszor egy színész a színpadra lépett, vagy kiment jelenése végén, újra és újra kitört a tapsvihar.

Következett a nagy monológ. És én elfelejtettem mindazt, amit tudós dramaturgiai professzoraimtól hallottam a színiakadémián, hogy ez a monológ önmagát marcangoló, magába mélyedő elmélkedés. Kiállottam a súgólyuk elé, a nézőtér felé harsogva a kérdést:

 „Lenni, vagy nem lenni – ez itt a kérdés!”

Pillanatnyi megdöbbent némaság után fergetegként robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról éles nõi hang törte meg először a csöndet:

– Élni akarunk!

S utána kétezer torok dübörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, reménykedően:

 – Élni akarunk!

Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember kapaszkodni. A tenyerek összeverődtek, a lábak szilajul dobogtak, félelmetes pillanat volt. Magam is megriadtam a visszafojtott szenvedélynek ettől az orkános kitörésétől. Percekig tartott ez a viharzás, azután valahogy egymást csitították el az emberek.

A rendőri készültség ekkor katonai segítséget kért a színház elé. Felvonás végeztével suttogva újságolták nekem a munkások, hogy futólépésben érkeztek a katonák, és három zárt sorban körülgyűrűzték a színházat. Feltűzött szurony a vállukon. A vezénylő tisztek kezében revolver. Így újságolták a megriadt díszítőmunkások. Siettettem a dekorációk felállítását. Fejezzük be gyorsan az előadást, mielőtt vérontásra kerül sor. Színészeimnek megmondtam, hogy az előadás után lehetőleg pillanatok alatt öltözzenek át, s a kisparkra nyíló hátsó kapun siessenek haza. Ott kikerülhetik a katonai kordont, mely már körülzárta a színházat.

Éjfél már régen elmúlt, már október elsejét írtunk, amikor az előadás véget ért. A függöny utoljára csapódott össze. A színpadról elszéledtek a színészek, munkások, a kapott utasítás szerint. A nézőtéren azonban senki sem mozdult, mindenki helyén maradt, mintha a lábak gyökeret vertek volna. Ez nem volt megbeszélés, nem volt utasítás, kétezer ember gondolatának csodás találkozása volt. Mintha meg akarták volna védeni színházukat idegen támadás ellen. A torkokat a sírás fojtogatta. Tanácstalanul néztek egymásra, de helyüket elhagyni nem akarták. Valaki nem tudott tovább uralkodni idegein, felszakadt a zokogás szíve mélyéből. Mintha jeladás lett volna, egyszerre kétezer torokból jajdult fel a fájdalom. Soha ilyen felséges, ilyen megrendítő, ilyen vértkorbácsoló hangzavart nem hallottam. Ezt a jelenetet nem tudja más megérteni, mint kolozsvári ember. Nincs a világon város, ahol úgy szeretnék, úgy magukénak vallanák az emberek a színházat, mint Kolozsvárott. Minden kolozsvárinak a szívéhez van nõve a színháza. Ezért fájt úgy az elvétele.

Kint a téren már vezényszavak hallatszottak. A fegyveres erő már betörni készült. Ekkor a függöny elé léptem. A kaotikus hangzavar hirtelen elült. Reménykedő, nedves, fájdalomtól égő szemek villámlottak felém. Mégis megtörtént a csoda? Talán azt akarom bejelenteni, hogy mégsem veszik el a színházunkat? Ajkamra tapasztott ujjakkal jeleztem, hogy beszélnem nem szabad, s kézmozdulattal kértem, könyörögtem, hogy távozzanak.

Erre viharosabban tört fel a sírás. Közben dacos kiáltások sivítottak:

 – Nem megyünk el, itt maradunk! Nem hagyjuk a színházunkat!

Még ott állottam a színpad elején, tehetetlenül, tanácstalanul, reszketve a fenyegető pillanatoktól, amikor a térről minden kapun át benyomultak a rendőrök, a katonák, és rekedt szidalmak között, gumibotokkal, puskatussal verték ki a közönséget. Ütötték-verték, kit hol találtak. Sikoltva, egymást taposva menekült, aki tudott, az embertelen támadás elől, de aki el tudta kerülni az ütlegeket, tetézetten megkapta a téren, ahol a katonák kordonjába ütközött. Azután elcsendesedett minden, a harctéren csupán eltaposott kalapok, szakadt ruhafoszlányok maradtak.

A nagy színházépületben csak hárman maradtunk: az öreg Méry bácsi, a házi tűzoltó, aki várta, hogy olthasson, Bürger Antal öltöztető szabó, meg én. A vén szabó lehúzta rólam Hamlet királyi fekete trikóját. Azután végtelen, véget érni nem akaró, hosszú, álmatlan sötét éjszaka következett.

Megjelent a Korunk 2018/12. számában. Közzétette Antal Róbert-István. A kézirat az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattárában, Jordáky Lajos hagyatékában található) http://epa.oszk.hu/00400/00458/00649/pdf/EPA00458_korunk-12-2018_079-091.pdf


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Dévai kórház: 14 napig nem megy be, és ...
Elkezdődött a maszkgyártás Romániában: ...
Ablakomból a világ – küldjetek ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ