Száz év: lazán
Vissza

Száz év: lazán

Régiós sikertörténetnek is tekinthető, amennyiben a vele egyszerre létrehozott csehszlovák és délszláv projekt zátonyra futott, és ha az 1918 óta eltelt idő egyéb fenyegetéseit, rizikófaktorait is belekalkuláljuk -- állítja a modernkori Románia teljesítményéről Lucian Boia. A sztrár(olt)történész jó érzékkel tavaly decemberben adta ki témába vágó kötetét (În jurul Marii Uniri de la 1918. Naţiuni, frontiere, minorităţi, Humanitas) és a könyv egyből az eladások toplistájának csúcsára került. Pedig, ahogyan azt Boiatól megszokhattuk, nem fogja vissza magát ezúttal sem, ha úgy véli: cáfolni, megkérdőjelezni, vagy csak árnyalni kell eddigi tételeket, axiomatikusan lemerevedett nézeteket. A többségi olvasóban akár hiányérzetet is gerjeszthet a kötet, bár a cím megválasztása is mintegy előrelátóan figyelmeztet, itt az egyesülés holdudvarát, (szűkebb, és kontinentális) geopolitikai környezetét fedi fel. Ezért sikerül a maga összetettségében kontextualizálni mindazt, ami a szarajevói merénylettől a Gyulafehérvári Nyilatkozaton át a Trianoni szerződés aláírásáig terjedő időszakban a mai Románia alapvetéséhez vezetett. Aki tehát azt remélte, hogy új, eddig feltáratlan részletekkel, akár anekdotikus fejezetekkel bővül az uniós narratíva, és ez ünnepi alkalomra többet tud meg magáról az egyesülésről, a könyvet mérsékelt, de jogos csalódottsággal teheti le.

A világrend-változás amplitúdóját immár több mint kárpát-medencei léptékben érzékelve a magyar olvasónak is esélye van arra, hogy túllépve az inerens frusztrációkon, keretbe helyezve tekint vissza a doberdót-isonzot-galiciát megjárt dédapák korára. És ebben az esetben a tekintet szöge és a fényviszonyok lényegesek. Több Boia-kedvelő magyar könyvfogyasztó jelezte egyszerű párbeszédek, vagy szervezett dialógusok során, hogy úgy érzi,  végre van egy történész „tőlük”, aki megmondja az igazat, rápirít az eddigi hamisításokra, hangot csempész az elhallgatott fejezetekbe, mintegy a „mi pártunkon” van.

Kiábrándító lehet első hallásra, de Lucian Boia, ha egyáltalán valaminek pártját fogja, az a szakmája; a kétkedve kutató, tényeket értékelni s majd csak utóbb megérte(t)ni kész gondolkodóé, aki egyben azzal is számol, hogy vannak a múltbéli kutakodásnak olyan pillanatai, amikor a tudományos magyarázat kelléktárába beférkőzik a kevésbé adatolható-dokumentálható tényező is, mint a dolgok szerencsés összeállása; mint ahogyan az az előbb hezitáló, majd két évnyi kivárás után háborúba lépő Románia esete is. Ki gondolta volna (állítólag az angol felmenőkkel rendelkező Mária királynén kívül) az akkori politikai-katonai elitből, hogy fordul a kocka, sőt nagyot pördül, olyannyira, hogy Bukarest szinte “túlnyeri” magát és az oroszhoni változások okán majdhogynem bónuszként megkapja Besszarábiát is. Ilyen értelemben Boia munkássága, kritikai szemlélete arra ösztönöz, hogy mi magunk is elgondolkodjunk a história némely fordulópontjának okairól, valós súlyáról, de folyamatokról is, mert ezek a kiemelt pillanatok nem elszigetelt pontjai a kronologikusan kifeszített képzeletbeli tengelynek, hanem éppen beágyazottságukban nyerik el tényleges jelentőségüket.

A (mindenkori) győztesek logikája szerinti újrarendezés elveihez és elvszerűségéhez szintén az elemző distanciájával viszonyul Boia. Olvasatában e téren nincs jól kitapintható következetesség:  csupán az etnikai, hol a vallási-etnikai, stratégiai-földrajzi, hol pedig telivér politikai érvek döntötték el a demarkációs bizottságok asztalánál véglegesülő határvonalakat. Szerinte az első világháború lezárásakor az európai erőviszonyok és érdekszövetségek nem tettek lehetővé más felosztást, de ugyanakkor azt  sem átallja hozzátenni: ez a rendezés több sebből vérzik, s ha nem is alapjaiban más modellt, de egy javított (méltányosabb, avagy pragmatikusabb?!?) változatot is el tud képzelni az 1920-as évek küszöbére ért kontinensen.

A kisebbségek iránti hatványozott empátiája részben anyai ágon olasz nagyszüleire, másrészt katolikus vallására  vezethető vissza. A Morandini családot a romániai úthálozat kiterjesztésének és korszerűsítésének perspektívái vonzották ide, mint oly sok útépítésre szakosodott taljánt a XIX-XX század fordulóján. De Boia itt sem drukkol egyik vagy másik félnek: egyszerűen elkönyveli, hogy a nemzetállami logika (nem csak Romániában) az egyneműsítésre hajaz, miközben az eszközöket igencsak bírálja, illetve több ízben is hangsúlyozza, hogy a kisebbségek gazdasági-kulturális hozadéka nélkül egyértelműen szegényebb/szürkébb lesz a többség által fokozatosan belakott tájék.

A Koinónia Kiadó gondozásában megjelent fordítás hemzseg a statisztikáktól, demográfiai mutatóktól  és a mellékletben sorjázó korabeli térképek is azt célozzák, hogy minél otthonosabban mozogjunk az évszázada lezajlott események szövevényében. Az utolsó fejezetet akár önálló, esszébe hajló publicisztikaként is kezelhetjük: a történész ebben arra figyelmeztet, hogy a múlt megélése személyes és közösségi ügy-jog; ezért véli úgy, hogy a románok centenáriumi (reményei szerint méltóságos) ünneplése ugyanolyan indokolt, mint a magyarok távolmaradása és Trianon-emlékéve.

Illusztráció: romaniafericita.ro

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Győztek a kolozsvári fiúk! Megnyerte az ...
Pedro Almodóvar legújabb filmjét ...
Kitartó havazással beköszöntött a tél ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ