DRANIK FERENC
Amikor baráti társaságban szóba kerülnek a második világháborús bombázások, sepsiszentgyörgyi barátaim csodálkoznak, hogy nekem miért fáj jobban Kolozsvár, mint Hamburg vagy Drezda, a terrorbombázások iskolapéldái, ahol nem több száz, hanem több ezer ártatlan ember égett össze elevenen a gyújtóbombák tüzétől, vagy fulladt meg azok füstjétől. Igen, tudom, Hamburg vagy Drezda volt maga a rettenet. Akkor, ott olyan jelenetek játszódtak le, amelyek az emberi képzelet határait is túlszárnyalták.
Tudom, hogy a levegő elégett oxigénje pótlására a tűztenger olyan erővel szippantotta magához a városon túli oxigénben dús levegőt, hogy a légáramlat orkánerejűvé erősödött és úgy zúgott, bömbölt, mint valami földöntúli orgona sípjai. Ez az orkánerejű tűzvihar hatalmas fákat tépett ki a földből, leszakította a házak tetejét, és a tűz meggyújtotta még a csatornák vizét is. Emberek, akik a kibírhatatlanul forróvá vált óvóhelyekről az utcákra igyekeztek menekülni, itt azonban beleragadtak az utcák megolvadt aszfaltjába, és elevenen sültek meg. De voltak olyanok is, és nem is kevesen, akik nem hagyták el az óvóhelyüket. Ők ott égtek meg. Pár nappal a bombázás után a várost a patkányok és a legyek vették birtokukba. Aztán megpróbálom megérteni a megérthetetlent, azokat az anyákat, akik a tűztengerből menekülve vitték magukkal a hőségtől múmiává zsugorodott, elszenesedett, halott gyermekeiket.
Igen, fájnak a hamburgi meg a drezdai áldozatok, az ottani rettenetek és szörnyűségek, de nekem mégis Kolozsvár fáj a legjobban. A magyarázat pedig egyszerű: Kolozsvár, Erdély fővárosa a szülővárosom, itt töltöttem el életem első 23 évét, itt szövődtek az első, életre szóló barátságok magyarokkal és románokkal, és itt gyúltak ki szívemben először az első szerelmek lángjai. És itt ért az 1944. június 2-i terrorbombázás és következményeinek soha nem feledhető közvetlen élménye.
Többször is feltették nekem a kérdést, milyen emlékei lehetnek arról valakinek, vagyis nekem, aki akkor alig volt hatéves. Nos, amit én akkor láttam, hallottam és tapasztaltam, olyan megrázó volt, hogy mélyen belevésődött a tudatomba, mint életem első olyan történése, amelyet legrégebbi emlékeim között őrzök. Hangok és képek, amelyek örökre beivódtak az emlékezetembe, s bármikor könnyen „előbújnak”.
Jól emlékszem arra, amikor azon a tragikus pénteki napon, a reggeli órákban felbőgtek a szirénák, figyelmeztetve az embereket a légi veszélyre. Emlékszem, lementünk a házunk pincéjébe, az egész nagy család, mert minden közeli rokon éppen ott volt velünk, de ma sem tudom, hogy valójában milyen alkalomból. De milyen jó, hogy ott voltak! Aztán hallottam, ott lent a pincében a bombák távoli robbanásának a zaját. Arra is emlékszem, egy idő után újból felbőgtek a szirénák, jelezvén a légiriadó végét, és mi feljöttünk a pincéből. Másnap, szombaton édesapám és anyai nagynéném, keresztanyám, Gizi néném kézen fogtak, hogy menjünk, nézzük meg, mi lehet a nénémék házával a vasútállomáshoz közeli Kalauz/Conductorului utcában.
Utunk az Állomás/Piaţa Gării téren vezetett keresztül. Útba esett a vasúti híd, amelynek közepén, azaz legmagasabb pontján ott árválkodott magára hagyottan a vasútállomás védelmének szentelt egyetlen légvédelmi ágyú – egy nappal korábban ez egyetlen lövést sem adott le a bombákat szóró amerikai repülőgépekre. Mert hát – mint mondták később a hozzáértők – esélye sem volt eltalálni ezeket, ugyanis a gépek számukra elérhetetlen magasságokban repültek. Megérkeztünk az Állomás térre, ahol a régi szép állomásépület helyén romhalmaz állt. Ezek után befordultunk a Horthy Miklós/Horea út állomás felőli végére. Itt apokaliptikus látvány fogadott. Az egykor szép emeletes épületek által szegélyezett úton csak romok, romok és romok. Csupán egy-két épségben maradt épület, a romok között pedig élettelen lovak tetemei. Emberi hullák már nem voltak, azokat már eltakarították. Az egyik emeletes ház fele az égnek meredve állt, míg a másik fele romokban hevert a járdán. Az emeleti szobákba be lehetett látni, mert az épület külső falai leomlottak – ebédlőasztal, ruhásszekrény és a falon egy festmény… Ekkor megpillantottam életem első szürrealista képét, amely maga a meztelen valóság volt. Emeletnyi magasságban, az épület egyik vasbeton tartóoszlopából kiálló acélrúdon a szél egy ártatlan kiscsikó fennakadt, élettelen tetemét himbálta. A légnyomás repíthette fel oda, vélte édesapám. És a csikó teste alatt, az aszfalton hatalmas alvadt vértócsa, amelyet már a legyek dongtak. Ez az a megrendítő kép, amely gyakran megjelenik szemeim előtt, s mindannyiszor azt hiszem, hogy mindez nem igaz, nem lehet igaz. Pedig tudom, hogy igaz. Emlékszem, elkezdtem pityeregni. Nagyon sajnáltam a kiscsikót, mert én a lovakat nagyon, a rajongásig szerettem, ők nagyon szép és okos állatok. A kedvenceim. Édesapám már három-négy éves koromban lóhátra ültetett, jó lovas lettem, bár soha nem adatott meg, hogy saját lovam legyen. Akkor, ott nagyon sok elpusztult lovat láttunk.
Abban az időben nem voltak taxik Kolozsváron, esetleg egy-kettő. A vonattal érkező utasok, ha a város távolabb eső részébe akartak menni, konflist fogadtak. Az állomásnál volt a konflisok megállóhelye. A konflis volt a kor taxija. Amikor aztán a konfliskocsisok meghallották a légiriadót, bemenekültek az óvóhelyekre, de mivel a lovaikat oda nem vihették magukkal, otthagyták őket a téren. És a lovak legtöbbje mind odaveszett a bombázásban. Ezért láthattunk a környéken oly sok elpusztult lovat.
Továbbhaladtunk a Kalauz utcába, megnézni a nagynénémék házát, de ennek már csak a romjait láthattuk. Telitalálat – állapította meg egy éppen ott tartózkodó katonatiszt. A Kalauz utcában nem maradt egyetlen ép ház sem. Az ott lakók álltak az úttesten, és sírtak. Nagynéném nem sírt. Ő erős asszony volt. Csak imára kulcsolta a kezeit, s felnézett az égre...
Nos, ezek voltak az én közvetlen, személyes élményeim a bombázásról. De később, évek múltán „előkerültek” még mások is, közvetettek. Középiskolás koromban tudtam meg, hogy osztálytársam, Maklári Béla, becenevén Maki édesanyját a lezúduló romok ölték meg a férje és a kisfia szeme láttára. De hányan lehettek még, akiket személyesen meg sem ismerhettem, mert odavesztek a bombázásba. És akik a barátaim lehettek volna…
Kolozsvár bombázásának kettős célja volt. Egyfelől a vasúti pályák megsemmisítése, megakadályozva ezzel a német csapatok keleti hadszíntérről nyugatra való szállítását az amerikai csapatok június 6-i normandiai partraszállása érdekében. A másik cél Kolozsvár polgári lakosságának a megfélemlítse volt. Ha a katonai hadműveleti cél csak a vasúti pálya megsemmisítése lett volna, akkor az amerikai gépek sokkal hatékonyabban, lakatlan területek felett bombázhattak volna. Csakhogy ez nem fért bele a brit királyi légierő bombázóerőinek parancsnoka, Sir Arthur Harris légi főmarsall doktrínájába – akit a terrorbombázások atyjának tartanak –, és amit Winston Churchill brit miniszterelnök jóváhagyásával vezetett be a légi hadviselésbe. Harris tekinthető az első számú felelősnek a hamburgi és a drezdai, valamint a többi német meg a velük szövetséges országok városainak a terrorbombázásáért. Nemcsak Hitler, Sztálin, Mao Ce-tung vagy Szamuelly Tibor hajtott végre esztelen népirtást, hanem, sajnos, demokratikus államok „demokrata”’ vezetői is. Csakhogy ezek felett illik szemet hunynunk. Mi több, Sir Arthur Harrist kitüntetésekkel halmozták el „hősiességéért”, Londonban még szobrot is emeltek a tiszteletére.
A Kolozsvárt bombázó amerikai légi kötelék Ira C. Eaker altábornagy parancsnoksága alatt indult az olaszországi Bari mellől. Az eddigi ismeretek szerint a kötelék mintegy 200 négymotoros B–24-es Consolidated Liberator gépből állt, és a vasútvonal mentén mintegy 5 km hosszúságban és 700 m szélességben bombázta a várost, s az 50 perc alatt több mint 1200 darab bombát dobott le. Közülük 50 nem robbant fel, ezeket aztán a tűzszerészek utólag hatástalanították.
A bombázás következtében életét vesztette – és most figyeljünk az arányokra – kb. 362 polgári személy (79%), 32 magyar honvéd (7%) és 65 német katona (14%), összesen 459 ember (100%), és megsebesült 389 polgári személy (81%), 41 magyar (8,5%) és 50 német katona (10,5%), azaz 480 személy (100%). Ez a fényes bizonyítéka annak, hogy a támadás elsősorban a polgári lakosság ellen irányult, ugyanis 80 százalékos civil áldozat mellett nem beszélhetünk járulékos veszteségről! Ami a halottak számát illeti, az csak a pillanatnyi helyzetet tükrözi, hiszen a romok alól, a földből még napok, hetek, hónapok, sőt évek múlva is kerültek elő emberi maradványok. A sebesültek aránya is jóval nagyobb lehetett, mert sokukat a körülmények folytán nem sikerült nyilvántartásba venni.
Ami pedig az épületeket illeti: a támadásban teljesen megsemmisült kb. 250 épület (a vasútállomás épülete; a református kórház – az én születésem helye; a 2-es számú postahivatal székhelye, a Honvéd Élelmező Raktár stb.), és súlyosan megrongálódott 252 épület (a Marianum bentlakása, feltételezhetően a zsinagóga épülete, a járványkórház stb.), valamint igen sok ipari létesítmény, gyár.
Az is megállapítható, hogy Kolozsvár bombázása terrorbombázás volt, hiszen a vasúti sínektől jobbra elhelyezkedő, gyéren lakott külvárosokra, a Kerekdombra, ahol laktunk, az Iriszre és a Dermata negyedre, a Bulgária-telepre csak néhány bombát dobtak, de a vasúttól balra elterülő, a civil lakosság által sűrűn lakott belvárosi negyed egy részét porig bombázták. Ebből is látszik, hogy a fő cél nyilvánvalóan a polgári lakosság megfélemlítése volt, a vasúti szállítás megakadályozása pedig csak másodlagosnak bizonyult.
Befejezésül még csak annyit: felelősségre vontak-e valakit, valakiket a civil lakosság ellen intézett terrorbombázásokért? Hamburgért, Drezdáért, a többi német városért, akárcsak Kolozsvárért, Nagyváradért, Szegedért stb.? Nem, senkit.
Szívembe zárt másik városom, Sepsiszentgyörgy, amely fél életen keresztül kenyeret és fedelet biztosított nekem és családomnak, szerencsés volt, hogy elkerülte a háború ilyen pusztítását, amelyet viszont Kolozsvár nem. Azért vetettem mindezt papírra, hogy érzékeltetni próbáljam, milyen is az, amikor egy embertelen, pusztító háborút kénytelen vagy akár kisgyermek fejjel is átélni. Egy nagy háború „kis” epizódjáról írtam, amelyről volt olyan idő is, amikor nem volt szabad nemcsak írni, de még beszélni sem.
(Dranik Ferenc emlékezésének rövidített változata a Papp Annamária – Rohonyi D. Iván Megsebzett Kolozsvár. A Fotofilm műhely fényképalbuma az 1944. június 2-i amerikai bombázásról, Exit kiadó, Kolozsvár, 2020 című kötetben is olvasható.)
Gizi néniek háza Kolozsváron, a Kalauz utcában
