Sipos László festő- és grafikusművész búcsúztatója
Vissza

Sipos László festő- és grafikusművész búcsúztatója

Weöres Sándor írja egyik versében, idézem: „Az a legnagyobb ember, aki éppen akkora, mint saját maga.” Sipos László búcsúztatására találni sem lehetne megfelelőbb mottót, hiszen ebben benne van emberi, művészi habitusa, benne van három emberöltőnyi élet küzdelme, reménye, hite, benne van az őt annyira jellemző szerénység, alázat, hűség, emberszeretet.

VARGHA MIHÁLY

Sipos László nevével először Baász Imre életrajzában találkoztam. 1970–71-ben többször volt közös kiállításuk Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Művésztársak, barátok voltak. Az ebben a korszakban alkotott műveiken jól nyomon követhető a szellemi rokonság, különösen, ami a motívumhasználatot és a témaválasztást illeti. Barátok maradtak, de útjaik elváltak, Baász Imre Sepsiszentgyörgyre költözött, ott dolgozott, szervezett, vívta forradalmait. Sipos László a kincses városban, Tordán, majd Felvincen élt, de mindvégig Kolozsvár szellemi légkörében, ahogy ezt életrajzában többször is vallja.

Nevével, munkáival diákként az egyre keményedő diktatúra idején találkoztam. A 70-es és 80-as évek erdélyi művészeti életének egyik meghatározó egyénisége volt. Személyesen alig tíz éve ismerem, a Magyar Művészeti Akadémia gyűlésein, eseményein találkoztunk és tölthettünk több időt, beszélgetve, elmélkedve művészet és világ dolgairól. Úgy hallgattam és figyeltem, ahogy a tanítványok hallgatják a Mestert, szavaiból áradt az alázattal leélt élet bölcsessége, de nagyon érdekesen, humorral tudta oldani, ha úgynevezett „komoly témát” érintettünk.

Pályája kezdete és delelője a diktatúra időszakára esik. A 60-as években a proletkult letűnőben volt és a rendszer abroncsain, résein beszűrődött némi fény. Tiltott, tűrt, támogatott kategóriák voltak érvényben a szellemi élet minden területén, így a képzőművészetben is. Sipos László azon alkotók sorába tartozott, akik nemcsak, hogy nem törleszkedtek a hatalomhoz, hanem műveiken keresztül megpróbáltak ellenállni az embertelen rendszer körülményei között. Egyedi képi világa kódolt üzenetként működött: megpróbálta a befogadót ráébreszteni a mélyebb valóságra, a diktatúra bornírtságára, egyszersmind az ember egyetemes létbevetettségére és kiszolgáltatottságára.

Olyan korszak volt ez, amikor egy Farkas Árpád-vers, egy Bodor Ádám-novella, egy Baász Imre- vagy Sipos László-mű elgondolkodtatva, provokálva kérdéseket intézett hozzánk, a kor tanúihoz, de a nyugtalanító kérdések valahogy reményt is ébresztettek a lelkünkben. Lehet, hogy ez a mozzanat művész és befogadó között nem volt több mint cinkos összekacsintás, diákcsíny, de ez akkor a szellemi túlélést jelentette: még sincs minden veszve?

Sipos László szokatlan képzettársításokra alapozott eszköztára és nyugtalanító szimbólumrendszere által a legtöbbet tette, amit a szellem embere akkor tehetett: figyelmeztetett, gondolkodásra, reagálásra késztetett, ébren tartotta a lelkiismeretet, védte az emberi törékenységet. Ő nem akart nagyon a hatalom szeme előtt lenni, mert tudta, hogy a közszereplésnek nagy ára van. Tanárként, könyvillusztrátorként, bábművészként dolgozott Tordán, Felvincen, hogy művészetét megőrizze tisztának és szabadnak.

Művészetének ezt a tisztaságát és szabadságát mentette át a rendszerváltás utánra is. Vidéki magányában kitartóan és következetesen építette életművét. Vívódó művésztípus. Katalógusaiban nyomon követhető, hogy munkáinak készülési időszaka csak ritkán egy év. Olyan képei is vannak, amelyeken 5-10 éven át dolgozott. Festmények, rajzok, ritkábban objektek, kollázsok, asszamblázsok jelölik az utat, amelyet a Mester bejárt.

Számomra – fiatalabb kolléga számára – fontos, amit Sipos László egy katalógus előszavában vall, idézem: „Az emberről mesélek magamon keresztül, az emberhez szólva, a múlt vállalásával jutva el a mához. Amit szeretnék: munkáim révén felfedeztetni a szépet és gondolkodtatva gyönyörködtetni.”

Búcsúzik a Magyar Művészeti Akadémia és a Barabás Miklós Céh tagsága, Erdély művész-társadalma.

Búcsúzunk egy nagyszerű embertől, egy jó baráttól, aki humorával, kedvességével, szellemességével mindig elbűvölt bennünket, kortársait.

László, barátunk, nyugodj békében!

(A Vargha Mihály képzőművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója által írt búcsúztató Sipos László festő- és grafikusművész augusztus 8-i temetésén hangzott el a Házsongárdi temetőben)

(Borítókép: Részlet Sipos László 1971-es Elmúlás című munkájából) 


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Kétszáz lejes utalványokkal támogatják ...
Köztéri defibrillátorokat helyeztek ki ...
DNA-mérleg: húsz év alatt 15 ezer ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ