Seszínű mindenhatóság
Vissza

Seszínű mindenhatóság

Egyik kedves erdővidéki ismerősöm figyelmeztetett rá, hogy minden hétfőn meghallgatja a Bukaresti Rádió magyar adását, mert emlékszik még a hangomra – s ezzel is fiatalságunkat idézi fel –, majd csütörtökön a Brassói Lapokban újraolvassa a nyomtatott szöveget is. De mintha mégse ismerne rám…

A rendszerváltás hajnalán – írja – még azzal érveltem, hogy az akkor esedékessé váló Európai Uniós csatlakozásunk – már csak Magyarországé is – a nemzetiségi kérdés megoldásának nyitánya lesz. S e feltevés mellett Románia csatlakozását követően eltökélten ki is tartottam. Manapság azonban szinte már dől belőlem az „Európai Unió iránti ellenszenv”. Kinek higgyen: az akkori vagy a mai Bíró Bélának?

Úgy érzem: a kérdésre – mely bizonyos mértékig a nyilvánosságra is tartozik – mindenképpen válaszolnom kell. Annál is inkább, mert újabban kolozsvári olvasóim, sőt családom fiatalabb tagjai is mind sűrűbben felteszik. Utóbbiak nem is titkolt ingerültséggel.

Nos, nem mondhatok újat azzal, hogy mi, emberek folyton változunk. Az aggasztó épp az ellenkezője lenne. Ez esetben ugyanis nem csak az újabban mind változékonyabb évszakok galoppolnának el mellettünk, de maga a fergeteges tempóban változó társadalmi lét is.

Februárban hagyom magam mögött a 73. életévemet. Lassulok. Sokszor a feleségem közli velem tapintatosan, hogy miért is ereszkedtem alá a dolgozószobámból a földszintre. Ő mindig tudja. Én legtöbbször már nem… A nők mintha később öregednének. (De József Attila Ódájával ma is könyv nélkül örvendeztethetem meg.) A történelmi idő viszont – amint az közismert – mind gyorsabban gyorsul. Őseim ezer évvel ezelőtt még őrtüzekkel kommunikáltak. Szülőfalumnak még az 50-es években is csupán egyetlen telefonja volt, a faluházán, s az is egy olyan telefonközpontra csatlakozott, mely alig különbözött valamiben Puskás Tivadar csaknem egy évszázaddal korábbi készülékétől. Ma már én is körülbelül két évente cserélek mobiltelefont. Az ifjak úgy nagyjából hat hónaponként teszik. Az unokák – ha így megy tovább – havonta fogják.

Tehát az ismerősöm által diagnosztizált „megzavarodásom” hátterében akár a történelmi és a biológiai idő ellentétes előjelű módosulásai is állhatnának.

De hátha mégsem?

A rendszerváltás tájékán nem csak hittem Európában (hinni ma is hiszek), de valamiféle megváltásban is reménykedtem. Mély meggyőződéssel vallottam, hogy mi, románok és magyarok – előbb-utóbb – egymásra találunk, hiszen sem számunkra, sem számukra nincs más értelmes lehetőség. Legalább hosszú távon. Igaz, ködevő akkor sem voltam. A 89' decemberi események másnapján arról írtam jegyzetet, hogy Ceaușescut meglőtték ugyan, de a sok apró kis Ceaușescu továbbra is velünk marad, azaz ne essünk tévedésbe, a román-magyar megbékélés (bár lennie kell) nem lesz sétagalopp. Volt kollégáim – akkor is csak többszörös okvetetlenkedésem nyomán – két nappal később adták le a jegyzetet. Azzal a feltétellel, hogy többé nem zaklatom őket efféle kedélyromboló provokációkkal. A magyar-román megbékélést fogom zátonyra futtatni. Igy aztán még egy fél évig a sepsiszentgyörgyi Gépeket és Gépalkatrészeket gyártó Vállalat fordítási osztályán folytattam a szebb jövő szolgálatába állított semmittevést. Egy állítólagos államellenes összeesküvés okán ugyanis a hatalom már egy évvel korábbam száműzött a Megyei Tükör szerkesztőségéből, de – mert eltávolításom politikai okokból történt – a rendszer összeomlása automatikusan visszaléptetett volna korábbi státusomba.

De nem erősködtem. Az egyetemen – román-magyar szakot végeztem – alaposan fejembe verték Moțoc híres mondását, miszerint „Dacă voi nu mă vreți, eu vă vreau.” Nem voltam hajlandó egy balkáni zsarnok lózungjához igazodni. Átírtam a klasszikus textust: „Dacă voi nu mă vreți, nici eu nu vă vreau.” Egészen 90' márciusáig az említett Gépgyárban pihenhettem ki a Ceaușescu-korszak fáradalmait. Ezt követően kerültem a Brassói Lapokhoz.

A vásárhelyi „események” nyomán nyilván még inkább kapaszkodtam Európába. Hiszen – az akkor már a keleti nyitás lázában égő kontinens – számunkra valóságosan is maga volt a paradicsom. Kisebbségi demokrácia, regionalizmus, a kisebbségellenes nemzeti államok magasabb egységbe való beolvasztása, melyben háttérbe szorulnak, majd eltűnhetnek a klasszikus nacionalizmusra jellemző nyelvi-kulturális kizárólagosság reflexei. A nyugat-atlanti liberalizmus egyik alaptétele a társadalmi autonómia volt. A modern XXI. századi demokrácia az egyének, a társadalmi csoportok, a társadalmi intézmények autonómiájának elvén alapult. Ez az elv természetesen az egyenlőség és az az államon belüli önrendelkezés ígéretét is implikálni látszott. Lehetett ezzel nem egyetérteni? Számtalan jegyzetben, kommentárban, esszében álltam ki ezek mellett az – általam ma is érvényesnek tartott – elvek mellett.

Csakhogy fokozatosan kiderült, hogy ezek az elvek érvényesek a melegekre, a nőkre, sőt még a zsidókra és a romákra is. Az asszimilációnak ellenszegülő nyelvi-kulturális kisebbségekre azonban nem. (Hogy a román-magyar testvériség jegyében ismét románul fejezzem ki magam: am rămas perplex.) Fergeteges tempóban az is kiderült (lásd: Harkov-jelentések meg egyebek), hogy az utóbbiakra az említett elvek nem is akárhogyan: egyáltalán nem érvényesek. Európa számára ez a szókapcsolat nem is létezik. A nyelvi-kulturális kisebbségek Európa és nem utolsó sorban Amerika számára pusztán etnikumok. A kifejezés az amerikai politikatudományi zsargonban eredetileg az indiánok megnevezésére szolgált. Így aztán a fokozatosan dominánssá merevedő liberális diskurzusban mi, határon túli magyarok is valamiféle a modernitásról reménytelenül leszakadt, fejlődésükben megrekedt, a többségtől elzárkózó, köldökbámuló bennszülöttekké degradálódtunk. Akiktől a többség még a benszülöttség státusát is megtagadhatja.

S ezt az ideológiát nem csak a román hatalom tette diadalmasan magáévá, de a magyarországi is. (A román sajtóban tett próbálkozásaim – több mint egy éven át a Timpul című napilapnak is írtam jegyzeteket – jobbára visszhangtalanok maradtak.) A liberális autonómiaelv jegyében. Egy darabig – legalább Magyarországon – próbáltam szembeszállni ezzel a nézetrendszerrel. Fokozatosan kiderült, hogy ott sem jobb a helyzet. A magyar nacionalista elzárkózás elleni kifakadásaimat az akkori hatalom díjazta, de a székely autonómia melletti érveimet (lásd etnicitás) szorgalmasan kiborotválták írásaimból.

Egy idő után az is kiderült, hogy mindez nem román vagy magyar sajátosság. Ez immár tetőtől talpig Európa. Az utolsó tantusz azonban a migráció kapcsán esett le. Amikoris rá kellett jönnöm, hogy a nyugatiak feltöltik országaikat afrikai migránsokkal (itt pusztán a munkavállalónak szánt bevándorlókra gondolok), de ugyanúgy asszimilálni akarják őket, mint bennünket a román hatalom. Sőt, jóval erőszakosabb eszközökkel. S ez sajnos még – az elvben átmentileg befogadott – menekültekre is érvényesnek bizonyult.

Tényleg fölöttem is elszáll az idő. De azt azért még érzékelem: ez a törekvés mindenféle nyelvi-kulturális autonómiát, azaz mindenféle kisebbségi identitás megőrzését lehetetlenné teszi. Ebben a vonatkozásban ugyanis a Székelyföld területi-, a Partium, a Mezőség, Kalotaszeg s a nagyobb erdélyi városok kulturális autonómiájának követelése a francia, az angol, a német, a spanyol, az olasz beolvasztási törekvések elleni nyílt merényletnek fog minősülni. (Az eklatáns példa Katalónia.)

Rá kellett jönnöm, hogy egyetlen kiút van számunkra: az egykor általam is demonizált NEMZETÁLLAM. Mert az – fokozatosan kénytelen voltam ráébredni – minden utólagos mutáció dacára sem azonos az általam voltaképpen tagadott NEMZETI ÁLLAMMAL. A nemzeti állam fasisztoid társadalmi alakulat. A nemzetállam viszont a jog érvényre juttatásának nélkülözhetetlen feltétele, sőt garanciája. Egy nemzetállamban ugyanis (mely a szó eredeti értelmében vett liberális jogelvek alapján szervezett állampolgári közösséget jelent), elvben a kisebbségek – a nyelvi-kulturálisak is – igényt támaszthatnak az egyenlőségre, a belső önrendelkezésre, a méltányos jogállami eljárásokra, s végső esetben a – mindezt elfogadni vonakodó – államból való kiválásra. Egyszóval a modernitás legszentebb (de – a hivatalos ideológia alaptételével ellentétben – korántsem kizárólagos) értékére: a szabadságra.

Ezért váltam a szélesebb nemzetközi közösségbe szervesen illeszkedő (de legalábbis elvben illeszthető) nemzetállam hívévé. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha a nemzetállamot egyfajta határtalan – csupán a nagyvállalatok profitmaximalizációs törekvései alapján értelmezhető – nemzetek fölötti, azaz gyökértelen bérrabszolgák tömegeit adminisztráló fikciókká züllesztjük, nem csak mi, kisebbségiek vagyunk halálra ítélve, de maga az emberi kultúra is.

A civilizáció persze tovább virulhat. Egyfajta – a bio- és a szociodiverzitás utolsó csíráitól is megtisztított – seszínűség megnevezhetetlen állapotában.

Ráadásul – minden jel szerint – valamely mesterséges intelligencia által pórázon tartott globális szuperelit égisze alatt.

Valóban változtam. De azt hiszem, bár – az idő közben – mind embertelenebbekké fajult ideológiákhoz nem, önmagamhoz viszont sikerült hűnek maradnom.

 

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Kizárták a PSD-ből Cozmin Gușát és Ana ...
A Magyar Tudomány Napja Erdélyben
Sporthírek röviden

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • A “mi” Orbánunk
  • Illyés Gergely: Stratégiailag az USR ...
  • Délutáni oktatás: iskola- és ...
  • A kisebbik rossz
  • VIDEÓ - Befejezték a Mátyás király ...