Sokat szidott tanügyi rendszerünk ugyanis csak azokat a gyerekeket véli ovira érettnek, akik az adott év augusztus 31-ig betöltik a háromévet. Nem számít, hogy a kislányok és legénykék szobatiszták-e, tudnak-e megfelelően kommunikálni, esetleg készen állnak-e a leválás ezen szakaszára, csak annyi a mérvadó, hogy három évvel ezelőtt sikerült-e éjfél előtt világra jönni, vagy átcsúszott a nagy találkozás szeptember elsejének első perceire.
Matyi anno nagyon sokat váratott magára, a kiírt időponton jócskán túlhordtam, nem csak pár percen múlott az augusztusi születésnap, de a szeptemberbe belefértünk. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy mekkora izgalmakat fog okozni mindez az oviba íratásnál. Megelégedtem annyival, amit a szintén szeptemberi születésű, Apává avanzsált férjem mondott: minden normális ember a kilencedik hónapban születik.
Szóval amikor terítékre került az ovikérdés, s érdeklődni kezdtem annak mikéntjeiről, kiderült, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, hiszen az ominózus rendszerbe csak azokat a gyerekeket lehet bevezetni, akik a fent említett kritériumnak megfelelnek. A többiek, akik akár csupán néhány nappal vagy pár héttel születettek később, csak kívülről szemlélhetik, hogy az egyes óvodákban marad-e hely számukra vagy sem.
Ezzel telt hát nekünk is a nyarunk, újabb és újabb jelentkezési határidők végét vártuk, s reménykedtünk, hogy az ovi, amit Matyi mindenkinek úgy mutogatott, hogy „az én ovim”, ténylegesen a miénk lehet. S bár az első zoomos szülőértekezleten még nem hivatalos tagként vettünk részt, szeptember 14-ig rendeződtek a dolgok.
Ezután indult csak be igazán az anyai gyászfolyamat. Bár tudtam, hogy Matyi már óvodaérett, igazi társasági kisember, szüksége van a kortársak közösségére, az óvónénik babusgató szeretetére és nevelésére, a csapathoz tartozás megtapasztalására, anyaként mégis könnyes szemmel gondoltam arra, hogy ez bizony egy gyönyörű szimbiózisfolyamat végét jelenti. Már nem lustálkodhatunk naponta órákon keresztül a végtelenedik mesét olvasva, az egyik szobából a másikba hancúrozva, bújócskázva. Nem lesz idő nyugodtan elmajszolni a reggelit, majd újabb mesét olvasni, most időre be kell érni az oviba, korán kell kelni. S ha így belegondolok, ez az ébresztőórára kelés még jó sok évig a mindennapjaink része lesz. Pedig még csak most kezdtük kiélvezni az ébredésmentes éjszakákat. Brrr!
Próbáltam én titkolni a bánatom, de Matyi valahogy érezte, közel a változás. Az utolsó vakációs napokon nagyon anyás és bújós lett, amiket aztán heves hisztizések váltogattak. Én meg hol azt éreztem, hogy el nem engedem ezt a kis lurkót, hol pedig azt, hogy menjen csak, hadd lássa, hogy máshol is vannak szabályok.
Ennek a kettősségnek vetett véget az a napos hétfő reggel, amikor Matyit először oviba vittem. Bár szülőként készítgettük arra, hogy az ovis meséktől egy kicsit eltérőbb lesz a helyzet, a vírus miatt nem mehetünk be vele a csoportba, nem mutathatja meg a szekrényét, a kedvenc játékait vagy a kiságyát, az ajtóban kell elbúcsúznunk egymástól. De még én sem számítottam akkora sokkra, mint amit át kellett élnem, amikor az űrhajósnak öltözött, számunkra idegen néni lázat mért, torkot vizsgált és seperc alatt betessékelte a kismanómat az épületbe. Mintha kiszakítottak volna belőlem valamit. Szörnyű érzésem volt, s bár tudtam, hogy a legjobb helyen, a legjobb kezekben van, bőgtem – igen, sokkal jobban, mint a nagylegény.
Otthon aztán szinte percenként néztem az órát, s vártam az ovis program végét, hogy megtudjam, milyen volt az első napja. Panna csak mutogatott a Matyi ágyára, a cipőire, a vizes kulacsára, s kérdőn nézett rám. Az én szemem meg újra és újra megtelt könnyel.
Apával mentünk a nagylegény után, aki igazán megörült nekünk, s nem hittem a fülemnek, amikor azt mondta, hogy másnap újra jönni fog. A következő reggel azonban nehezen ment az elválás, de az óvónénik elvarázsolták a napot, s azóta még hétvégén is szívesen ovizna az azóta már hároméves nagyfiam.
Én meg nem tudok elég hálás lenni, hogy a mostoha körülmények között is sikerül meséssé tenni az apróságok ovis napjait, megkönnyítve ezzel az el- és átengedést.
