Románul a fehér zászló alatt
Vissza

Románul a fehér zászló alatt

Ez az egész elemi osztályos romántanítás nem is lenne olyan rossz ötlet, ha nem sebtében odavetett diktátum lenne, és ha több diplomáciával – ne adj’ isten szakértelemmel – kezelik.

A tornát és az idegen nyelveket elemiben már hosszú évek óta nem a tanci, hanem szaktanárok oktatják. Magyarországon a zenét és a matematikát is kivették a tanítók kezéből, tanárok oktatják az elemiben. Pedig az összeadást még a takarítónéni vagy a kapusbácsi is megtaníthatná, nem igaz? Sőt otthon a nagyi vagy apuka, két műszak után. Az oktató nem azért van, hogy csak megtanítson, nem mindegy, hogyan teszi. Elméletileg az a tanár, aki matematikát vagy román nyelvet oktat elemiben, tudja, hogyan kell azt a kicsik életkorának megfelelő módon tenni. Nem diktálással tömi a fejükbe a nyelvtani szabályokat, hanem mondjuk behozza Petricat, az új osztálytársat, aki rongyból van, gombszemű és kézről kézre vándorolva beszélget. A született pedagógus valami tüneményes hatodik érzékkel rántja elő ruhaujjából a kreatívabbnál kreatívabb ötleteket, de nagyon sok hozzáértő és „érző”, elkötelezett oktató van, akinek ehhez kell egy kis segítség. És itt van a kutya elásva. Az egyetemi tanárképzés nem elemisták igényeinek megfelelő módszertanra oktatja a leendő tanárokat. A tanügyi változtatások többségét elő kell készíteni, hiszen egy ilyen rendszerben minden láncreakcióban működik. Egy ilyen intézkedést, mint a román nyelv oktatása a nemzetiségi osztályokban, legalább évekkel azelőtt, még az egyetemi oktatás szintjén elő kell készíteni. Ez nem történt meg. Ezért tűzoltásszerű a tanügyminiszter rendelkezése, ezért van megtorlás íze, majd-megmutatom-én-nektek íze, elvégre-itt-én-vagyok-a-főnök, és-itt-úgy-lesz, ahogy-én-akarom íze. No meg azért is, mert a rendelet a román kisdiákokra nem vonatkozik. És ezért vált ki a jogos felháborodáson túl tiltakozást, ellenkezést. Pedig mindannyian jól tudjuk, hogy a legjobban egy nyelvet úgy lehet elsajátítani, ha beszéljük, ha az adott nyelvi közegben vagyunk kénytelenek boldogulni – és az adott körülmények között kiváló ötlet olyan romántanárt adni a gyerekeknek, aki nem tud magyarul. Ha vécére kell menni, akkor ezt románul kell majd elmutogatni a tanárnak, ha eltörött a ceruza hegye, románul kell megértetni, hogy másik ceruza kell vagy hegyző, és azt is románul kell valahogy elpanaszolni, hogy Peti már megint meghúzta a copfomat. Mindez pedig előhozza a rajzfilmekből, utcáról, innen-onnan összeszedegetett töredékes nyelvtudást, s a szavak lassan tőmondatokká, majd hosszabb gondolatokká növekednek. Ám hiába tudjuk ezt, akkor sem szeretjük, ha semmibe vesznek bennünket, és ránk erőltetnek egy segítségnek álcázott, valójában elhamarkodott diktatorikus intézkedést. Azonnal beindul a feltételes reflex és kigyúl bennünk a piros lámpa: ez az intézkedés megint a magyarok ellen, ráadásul a gyerekeink ellen irányul.

Pedig a miniszter aligha fog visszakozni. Legfeljebb valamikor egy majdani utódja egy ezredik reformkísérlettel. De ez nem fog a közeljövőben megtörténni. A tanév elkezdődött, a tankönyveket és a lapokat, pofonokat kiosztották, ezen a héten már két-három románóra lesz minden elemi osztályban. A gépezet nem áll meg azért, mert elegünk van belőle. Csak rajtunk múlik hát, hogy ezzel az egyelőre véglegesnek látszó helyzettel mit kezdünk.

Bölcs az a tanító és az a romántanár, aki érzi és érti, hogy céljuk közös, és ebben hajlandó együttműködni is. Bölcs a tanító, aki nem a kirendelt tanárra haragszik a minisztériumi intézkedés miatt, és az a romántanár is, aki tudja: a tanító a maga értékes tapasztalatával aranybánya lesz a számára. Aki ráébred: a „saját” diákjait tanítja, most már a kezdetektől, akiket eddig csak ötödikesen, kilencedikesen kapott kezére. Bölcs az a romántanár, aki tesz azért, hogy az elemistákkal a románóra mindenkinek öröm és játék legyen. Unalmas órát tartani elemiben? Szerintem határos a lehetetlennel – a „szocializált” nagyok már valahogy kibírják a vontatott tanórát, de a mai elemi osztályok Z és alfa generációi aligha – és egy szenvedésében nyüzsgő, hangoskodó húszegynéhányas osztályban tanítani a tanárnak is kínszenvedés. Az igazi romántanár (most eltekintek a túlterheltség, a bérezés kérdéseitől) még örül is annak, hogy „elrontatlan” elméket taníthat, hogy olyan életkorban kapja keze alá a diákokat, amikor azok még őszinte érdeklődéssel jönnek az iskolába, s mindez talán még a felsőbb osztályokban tartott óráira is kedvező hatást gyakorol. Felelősséget tett a miniszter a romántanárok vállára: rossz képességvizsgákért, gyenge érettségi jegyekért rájuk is lehet ezután ujjal mutogatni. (És bölcs lenne az a miniszter, aki egy „kísérleti” év után halló fülekkel és érző elmével szűrné le a romántanárok által megosztott tapasztalatokat, és nem hagyná csak porosodó akták sorsára jutni egy elfelejtett fiókban…)

Bölcs az a szülő, aki nagy gonddal odafigyel arra: a piros lámpa ne gyúljon ki az elemista gyerekük fejében. Hogy ne azzal a félig se megértett gondolattal kezdje az iskolát, az új tanévet a gyermek, hogy a románnal valami baj van, hiszen mondta anyu. Ebből nagyon gyorsan az lehet, hogy a romántanárral valami baj van, a románkönyv rossz, a románfüzetet összefirkálom, a román nyelv nehéz, azért se tanulom, a románt nem szeretem, a románt utálom, ezt így nem lehet, ezt nem akarom, erre nem vagyok képes. Pedig (kis túlzással) mindenre képesek vagyunk, amit igazán akarunk. Arra is, hogy kitolásízű miniszteri rendeletek árnyékában fityiszt mutassunk: ebből a csatából csakazértis mi fogunk kikerülni győztesen. Addig is, amíg jobb lesz.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

A Négyfarkú Kutya Pártja
Évtizedes konfliktusra lehet számítani ...
Új zenei évad – új zenei tervek

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ