Rókáék

Villámvignetták

Rókáék
A szüleim vettek egy házat Bikalon. Édesapám Hunyadon dolgozott évekig, úgy talált rá erre a kis, dombok között megbúvó falucskára. Az akkori tiszteletes, Ferencz Miklós mesélte, hogy az első tatárjáráskor meg sem találták.

De mi megtaláltuk, és a Róka banyáék házát vettük meg, úgyhogy Róka Petiéknek is szólítottak azután. Ahogy volt Cibóka, Fabuba meg Vadgalamb, úgy voltunk mi Rókáék.

Pedig nem mi vásároltuk egyedül, hanem Kádárékkal, akik édesanyám „szülei” voltak a 23-as iskolában. Édesanyám tanítónő volt, és a Kádárék Kingája az ő osztályába járt. 

Kinga, Lajos, Zoltán, öcsém meg én – ötön tehát ott dangubáltunk Bikalon. Pirosbélű körtét vertünk, vízért mentünk a csorgóra, egy nyáron még szalmabálákat is toltam le egy traktor után kötött pléhről, s rendkívül büszke voltam, amikor később kaptam néhányat a kollektívtől.

„Ceaușescu, szilvásgombóc!” – tüntettünk Bikal utcáin, kis kalotaszegi dózsagyörgyök. Anyáink rémülten gyúrták a gombócokat, nehogy rosszabb következménye legyen a dolognak.

Egyszer elmentünk Hunyadra. Szüleinknek azt mondtuk, a kertben vagyunk, közben elszöktünk. Hosszú útnak tűnt akkor, bár talán még ma is az lenne. Akkor is megijedtek, de bennünk sem tartott sokáig a kalandvágy, noha Hunyadig már becsületből is elmentünk.

Bivalyoztunk és fára másztunk. Öcsém persze mindig is merészebb volt, ott azonban még én is úgy viselkedtem olykor, mintha normális lennék. Normális is voltam, a magam módján. Milyen lettem volna, ha ilyen vagyok?

Mindenünnen kimagaslik

Ferencz Miklós a világ legjobb tiszteletese volt, legalábbis a számunkra. Magas, sudár alakja messzire látszott, közvetlen tudott lenni úgy, hogy mégse lehessen frivolan vállon veregetni, fát vágott és kertészkedett, közben azonban egy kis múzeumot is berendezett a paplakban a kalotaszegi tárgyakból: művelt lélek volt a szó legmagasabb értelmében. 

Feleségével, Éva nénivel, három gyermekük volt, Árpi, Miki és Éci. Árpi velem egyidős, Miki egy évvel fiatalabb, Éci akkor még kislány. Gyakran játszottunk velük és a Kádár-gyerekekkel az udvaron és a kertben, nálunk, de többnyire náluk, és emlékszem, egy nagy közös regény, melyet Árpival írtunk volna, meghiúsult, mert kijelentettem, hogy nem osztozom a dicsőségben.

Farnasra kirándultunk, ribizlit szedtünk, fociztunk és cicáztunk, kártyáztunk és bújócskáztunk, és ha sem Kádárék, sem Árpiék nem voltak otthon, úgy unatkoztam, hogy hasadt meg a szívem.

Néhány vallásórán is részt vettem ott, a gyermekek közül én írtam a leghelyesebben, és egy Erzsi nevű lány a legszebben. Később, már egyetemista lehettem, az idősebb Ferencz Mikit, akkor már esperest, elütötte egy autó Kolozsváron, és a kórházban egy vérrög a szívén akadt. De akkor mi már nem jártunk Bikalra.