Rhapsody in Blue – vérpezsdítő amerikai zene- és táncpillanatok

Rhapsody in Blue – vérpezsdítő amerikai zene- és táncpillanatok
A március végi tavaszi zsongás, napsugaras jókedv, reményteljes újrakezdés napjaiban jó ötletnek bizonyult filharmonikusaink amerikai zeneestje, amelyen az Egyetemiek Háza zsúfolásig megtelt hangversenyterme azt bizonyította, hogy kellenek a szórakoztató, felhőtlen örömet sugárzó, vidám hangulatú koncertek (is), amikor nem kell törnöd a fejed, vajon mi az üzenete az elhangzó műnek, csak élvezned kell a zenét és örülnöd, hogy részese lehetsz a nagyszerű előadásnak.

George Gershwin (1898–1937) született zseni volt, autodidakta módon kezdett el zongorázni, zenetanulmányait csak alkalomszerűen végezte. Slágerszerzőként vált ismertté, műveinek nagy része elismert dzsesszstandard, dalait többek között olyan amerikai sztárok énekelték, mint Ella Fitzgerald, Frank Sinatra, Miles Davis, Judy Garland, Louis Armstrong. A kezdetektől fogva a dzsessz és a klasszikus zene egyesítésének gondolata foglalkoztatta, zsenialitását kora legnagyobbjai is elismerték. Egy alkalommal így szólt Ravelhez: „Taníts meg a művészetedre!” Gershwin tehetségét csodálva Ravel így válaszolt: „Miért lennél másodrangú Ravel, ha lehetsz elsőrangú Gershwin?”

Gershwin Girl Crazy című, 1930-ban komponált musicaljének szövegét bátyja, Ira Gershwin írta, a műből 1943-ban film is született Mickey Rooney és Judy Garland főszereplésével. A Girl Crazy nyitányának dzsesszelemektől ragyogó, tipikusan amerikai zenéje a Broadway-show-k és a leghíresebb esztrádzenekarok fülbemászó dallamoktól ékes, magával ragadó koncertjeinek hangulatát idézte. Az 1924-ben keletkezett Rhapsody in Blue Gershwin legnépszerűbb zongorára és zenekarra komponált remekműve, amelyben a dzsessz és a klasszikus zene ragyogó egyesítésével megvalósult a zeneszerző régről dédelgetett álma. Egyes források szerint a darab eredeti címe American Rhapsody volt, mások szerint a mű címe – műfaját tekintve igen találóan – Rhapsody in Blues lett volna, csak „sajtóhiba” folytán maradt le a szóvégi „s”, emiatt lett Rhapsody in Blue. A blue szó angolul kéket jelent, de ha figyelembe vesszük, hogy az amerikai szlengben szomorúságot, levertséget, rosszkedvet, másnaposságot is jelezhet, akkor a Kék rapszódia a hangulatok rapszódiája, amely tagadhatatlanul közel áll Gershwin sokszínű hangulatsziporkáihoz.

„Az Egyetemiek Háza zsúfolásig megtelt hangversenyterme azt bizonyította, hogy kellenek a szórakoztató, felhőtlen örömet sugárzó, vidám hangulatú koncertek (is)”

A rapszódia a zeneirodalom talán leghíresebb két és fél oktávos klarinétglissandójával indul. Mindent, ami ezután következik, aranyveretes „dzsesszkölteménynek” neveznék, pazar zongora és zenekar közötti dialógusokkal. Csíky Boldizsár zongoraművész, a kolozsvári zeneakadémia professzora a hazai és európai koncerttermek állandó vendége, a klasszikus művek szakavatott tolmácsolójaként és dzsesszelőadóként is kiváló. Gershwin Kék rapszódiájában valósággal „játszott” a hangokkal, előadásában a briliáns virtuozitás és a jó értelemben vett lazaság és könnyedség, a kemény és lágy hangzások kontrasztja, az érzelemhullámok érzékeny kivetítése sodort magával. Az amúgy is bravúros kadenciát Csíky Boldizsár saját improvizációjával varázsolta még bravúrosabbá – amit játszott, és ahogyan játszotta, az dzsessz volt a javából. Csíky Boldizsár a hangszínek mestere, előadásából a művészi tökéletesség, a dzsessz szeretete és a zene iránti alázat sugárzott. A közönség szűnni nem akaró tapsorkánját két ráadással köszönte meg: az első Errol Garner Misty című dalának saját dzsesszfeldolgozása, a második Rahmanyinov g-moll prelűdje volt.

„Csíky Boldizsár a hangszínek mestere, előadásából a művészi tökéletesség, a dzsessz szeretete és a zene iránti alázat sugárzott”

Leonard Bernstein (1918–1990) korának igazi sztárkarmestere volt. Zeneszerzőként a Shakespeare Rómeó és Júliájának története alapján készült West Side Story című musicaljével vált világhíressé. Az 1950-es évek New Yorkjában játszódó musical két különböző etnikumú utcai tinibanda rivalizálásából származó tragédiáról szól, amelynek 1961-ben készült filmváltozata Natalie Wood és Richard Beymer főszereplésével tíz Oscar-díjat kapott. A Szimfonikus táncokat maga Bernstein állította össze a musical zenei anyagából. A táncok a történet hangulati változásait vetítik ki: van benne indulat, feszültség, rendőrfüttyel megszüntetett harc, Tony és Maria, a két főszereplő szerelmes dala pedig a drámai pillanatok lírai „oázisa”. A két banda bravúros, energiáktól feszülő táncának vadságát egy-egy pillanatra a zenekarban felhangzó „mambó” felkiáltás vidítja. A koncert végén Néstor Bayona ezt a részt megismételtette úgy, hogy a „mambót” ezúttal a közönségnek vezényelte, ami nagy tetszésnek örvendett.

„Néstor Bayona spanyol karmester a zeneest teljes programját rendkívül hangulatosan építette fel”

Aaron Copland (1900–1990) az amerikai zene egyik legjelentősebb egyénisége. Rodeo című balettjének alcíme, a The Courting at Burnt Ranch, vagyis Az udvarlás a Burnt Ranchon önmagáért beszél, vicces cowgirl-cowboy történetről szól. A Négy szimfonikus táncot a balett zenéjéből Copland maga állította össze 1945-ben. A zeneszövet sűrűjében a vonósok, a játékos csillogásban és a humoros fricskákban a fúvósok, a hangulatos cowboyzenében a zongora, az egész szvit „szívdobogásában” pedig az ütősök játszanak kiemelkedő szerepet.

A vérpezsdítő amerikai zene- és táncpillanatokat a közönség helyéről felpattanva, tombolva tapsolta. A dzsessz világára tökéletesen ráhangolódva Néstor Bayona spanyol karmester a zeneest teljes programját rendkívül hangulatosan építette fel, hol energikusan és határozottan, hol a szélesen szárnyaló dallamok árnyalt dinamikájára összpontosítva vezényelte a felszabadultan és kitűnő formában muzsikáló zenekart. Filharmonikusaink elmúlt heti koncertjének, Gershwin, Bernstein és Copland műveiből összeállt vérpezsdítő amerikai zeneestjének dzsesszes, musicales zenés pillanatokból álló színes palettája, a hallgatók számára „könnyű”, de az előadó zenészeket jól megdolgoztató, „nehéz” program hatalmas sikert aratott.

Koncertfotók: Cristina Rădulescu