Másként nehéz reflektálni erre a tartalmában és stílusában is groteszk megnyilvánulásra, amit Európában kevés magas rangú, felelős politikus enged meg magának. A külföldi megítélésre annyira érzékeny román diplomáciának a barokkos, óvatos, pallérozott stílusát az elnök tegnap sutba dobta. Szakított a román politikumnak azzal a hagyományával, hogy kínosan politikai korrektnek tűnjön még akkor is, ha ordas nacionalista eszmék mellett áll ki. Iohannis megpróbálta utánozni a rendszerváltozás után a politikában és a médiában tucatszámra elszaporodott nacionalista hordószónokokat, akik egy kis magyar akcentussal, egy-két magyar szóval, félanalfabéta módjára próbálják fényezni magukat felébresztve azt a zsigeri nacionalista érzelmeket, amelyek immár száz éve a többségi lakosságban rendszerint újratermelődnek.
A magyarul eddig szinte soha meg nem szólaló, a magyarok felé irányuló gesztusokat görcsösen kerülő Iohannis „jónapotozása”, a magyar akcentust imitáló „peszédézése” olyan dehonesztáló és sértő megnyilvánulás, amely tipikusan a többségi nacionalizmus terméke. Már eddig is sejtettük, hogy Iohannis egy román nemzetbe asszimilálódott szász származású politikus, ezt a róla alkotott képet most mindenképpen meg akarta bennünk erősíteni. Iohannis immár a látszatra sem ad, és a politikai játszma kedvéért meggondolatlanul legfelsőbb állami szintre emelte azt a nacionalista eszmeiséget, amelyet leglátványosabban a román politikában a hírhedt nacionalista pártvezér, a néhai Corneliu Vadim Tudor képviselt. A nagy különbség az, hogy Vadim Tudor csak az elnökjelöltségig vitte, soha nem a román állam legmagasabb funkcióiból okádta a nacionalista gyűlöletet.
Az elnök biztosra ment, a román választók elsöprő többségében vélhetően nagy tetszést aratott. A korábban az elnököt lenácizó, ortodox hithű, dák mítoszokon nevelkedett, zászlóval fekvő és kelő, a látszatnacionalizmus hagyományát megrögzötten ápoló társadalmi réteg szimpátiáját is elhódította tegnapi performanszával. Az elnökről már hosszú ideje gyanítható, hogy a mély állam foglya, amely a viselt dolgai, a kisebbségi származása okán alaposan behálózta. Iohannis elfogadta ezt az alkut 2014-ben, olyan tanácsadókkal vette magát körül, akik szorosan kötődnek a hírszerzések alkotta háttérhatalomhoz. Iohannis az újraválasztását is elsősorban ennek a háttérhatalomnak köszönheti, amely a politikai érdekektől mélyen átitatott korrupcióellenes harccal bedarálta a PSD-t, a szabad pályát így betölthette az egyébként nem túl nagy politikai zseninek számító nagyszebeni volt polgármester.
Az elnök nemzetiségpolitika terén semmit nem mozdított előre. Elfogadta a hírszerzés által sulykolt doktrínát, miszerint a romániai magyarság nemzetbiztonsági veszélyforrást jelent, s ehhez igazította az elnöki hivatal politikáját, amely hangsúlyosan a külpolitika terén nyilvánul meg. Nem véletlen, hogy magyarországi politikusokkal nem találkozott, nem reagált egyetlen magyarországi javaslatra sem, amely az elmúlt időszakban, nem csak a nemzetiségpolitikára, hanem az igen széles lehetőségeket rejtő gazdasági, infrastrukturális, politikai, társadalmi együttműködésre vonatkozott. A hazai magyar kisebbség fele is csak a minimális tiszteletköröket rótta le, de már nem úgy, mint elődje Traian Băsescu, aki rafinált román politikusként kínosan ügyelt a látszatra, hanem a kisebbségek érzékenysége iránt minimális tiszteletet sem mutatva, Iohannis mindenképpen az asszimilált kisebbségi imázsát akarta megerősíteni. Így igyekezett látványosan bizonyítani, hogy ő jó román, aki Romániát egyetlen nemzet, a román nép hazájának tekinti.
A kétezres évek első felében még más szelek fújtak. Az első évtized végén még úgy tűnt, hogy sikerül egyfajta változást előidézni a román belpolitikában. Most már azonban egyértelműen látszik, hogy a 2010-ben megtorpant szemléletváltás fokozatosan a nemzeti kommunizmus idejéből örökölt, de az elmúlt száz évet végigkísérő kisebbségellenes politika restaurációja irányába hatott. Iohannis tegnapi megnyilvánulása ennek a visszarendeződésnek a kiteljesedését jelképezi. Ha analógiákat akarunk keresni, akkor mindenképpen az 1990-es évek elejének nemzeti eszméktől vérgőzös időszakához kell visszatérnünk.
A hivatalos román állampolitika a jelek szerint ezzel bezárt egy kört. Némi reményeket ad, hogy az elnök tegnapi kirohanását a legtöbb pártvezér elítélte és rámutatott helytelenségére. Kérdés, hogy mire lesz ez elég a jövőben... Autonómiastatútumra biztosan nem.
