Rekviem egy hangszerért
Vissza

Rekviem egy hangszerért

Egy hangszerért, illetve annál sokkal többért. Az elmúlt napok folyamán ismeretlen tettesek kilopták a szelindeki (románul Slimnic, németül Stolzendorf, szászvidéki település) templomából a nemrég restaurált orgona összes fémsípját. Azokat a sípokat, amelyeket Johannes Hahn -orgonaépítő mester 1773-ban gyártott, abban az évben, amikor Wolfgang Amadeus Mozart 17 éves volt, az amerikai brit gyarmatok pedig még nem kiáltották ki függetlenségüket.

A párizsi Notre Dame kigyúlásakor leginkább az orgonáért aggódtam, hiszen az volt az egyetlen olyan tárgy, amely, ha megég, pótolhatatlan. A világ egyik leglátogatottabb, legnépszerűbb templomának minden sarka a legapróbb részletekig dokumentált és fényképezett, tanulmányozott, és bár a kár szívfájdító, a megégett részek újjáépítése mégis csupán pénz, idő, és hozzáértés kérdése, ha a cél az eredeti állapot visszaállítása, a végeredmény gyakorlatilag megkülönböztethetetlen lesz az elégett eredetitől. Nem úgy az orgona. Az ugyanis mindenféle muzeális és történelmi értéke mellett elsősorban mégiscsak hangszer, ahol a felhasznált anyagok kora igencsak meghatározza a hang jellegét. Különösen az eredeti, 18. századi sípok azok, amiket nem lehetett volna maradéktalanul pótolni. A tűzvész hallatán azonnal érdeklődtem Varnus Xavér orgonaművésznél, hiszen tudtam: ő évekig azon a hangszeren tanult a nagy huszadik századi zseni, Pierre Cochereau irányítása alatt és később is számtalanszor koncertezett a Notre Dame orgonáján, közelről ismeri a francia orgonaművészek színe-javát. Mielőtt azonban még információhoz jutott volna, nyilatkozott Párizs alpolgármestere: a hangszer egyáltalán nem szenvedett kárt. Fellélegeztem.

És akkor azt kell olvasnom, hogy amit a tűzvésznek nem sikerült elpusztítani, azt tönkretette egy olyan gaztett, amit nem tudok megfelelő kifejezéssel minősíteni. Templomba betörni és onnan ellopni többszáz éves pótolhatatlan tárgyakat, amelyek egy frissen restaurált történelmi hangszer lényegi részei – erre nincsenek a magyar nyelvben szavak.

Persze, tudom, a Notre Dame ötmanuálos irdatlan hangszere és a szelindeki orgona között nagyságrendnyi különbség van, de ez nem kisebbíti a cselekedet súlyát.

Erdély egyetlen hatalmas orgonamúzeum. Vannak ugyan újabb hangszerek is, de ezek száma viszonylag elenyésző, a legtöbb orgona százévesnél régebbi. Állapotuk számtalan esetben siralmas, van olyan hangszer, amelyet már csak igen költséges és nagy szakértelmet igénylő restaurálással lehetne eredeti állapotába visszaállítani. És Istennek hála, vannak elkötelezett és hozzáértő szakembereink is, sokan közülük inkább elvállalnak mindenféle egyéb munkát is, falusi kántori szolgálatot a megélhetésért, mert a falvak mélyén szuvasodó-korhadó hangszerek életrekeltéséért egyszerűen nem lehet annyi pénzt elkérni a szegény kis gyülekezetektől, mint amennyibe a munkálatok rendes körülmények között kerülnének. Sokan mégis inkább megcsinálják olcsón, anyagköltségi áron, mert mélyen átérzik azt, amit én is próbálok e sorokban sugallni: mindegyik elhallgatott, végképp tönkrement, szétvert, vagy – ez esetben – ellopott orgonával a történelem egy emléke tűnik el mindörökre.

Az iparosodás koráig a hadihajó és az orgona volt a két legbonyolultabb tárgy, amit az emberiség előállított. Kialakulása az ókorra nyúlik vissza, Alexandriában hozta létre ősét egy Kteszibiosz nevű mérnök, aki igen értelmesen vízzel félig telt dupla tartályon keresztül vezette a sípokba a levegőt, hogy a közlekedő edények törvénye alapján a víz kiegyenlítse a kovácsfújtatókból érkező levegő egyenetlen nyomását. Egy ilyen víziorgona – ókori nevén hidraulisz maradványait Magyarországon is megtalálták, Aquincumnál. A hangszer a középkor folyamán kegyvesztett lett a kereszténység kebelében, ugyanis a római keresztényüldözések közepette az arénákban két „félidőnyi” vadállatokkal felfalatott keresztény közötti szünetben – nehogy már kitörjön az unalom – orgonamuzsikával szórakoztatták a közönséget. Emiatt a borzalmas konnotáció miatt a templomokban csupán a középkor végén, a reneszánsz kezdete felé került be, addig legfeljebb királyok (pl. Nagy Károly) palotáiban fordult elő. A reneszánsszal kezdődően viszont óriási fejlődésnek indult, hihetetlenül komplex zeneeszközzé vált. A hangszínkapcsolók (regiszterek) számának növekedése és változatosságuk azt eredményezi, hogy a lehetséges hangszínkombinációk száma óriási. Egy viszonylag kicsi, tízregiszteres orgonán is matematikailag 1023 kombináció lehetséges, a kolozsvári Szent Mihály templom orgonájának (legrégebbi részeit ugyanaz a Johannes Hahn építette!!!) harmincöt regisztere pedig kettő a harmincötödiken mínusz egy, azaz 34 milliárdot meghaladó a lehetséges hangszínkeverékek száma! Ennek a fejlődésnek számos jellegzetes epizódja volt, az egyik csúcspont a barokkra, a második a 19. századra tehető. Ezenkívül minden kor orgonaépítésére jellemzők bizonyos divatos megoldások. Ha beleszámítjuk, hogy a mesterségnek vannak nemzeti sajátosságai is (egy valami egy spanyol orgona, más a német, megint más az angol, mindegyiktől élesen elüt a francia stb., mindez összefügg az adott nemzet zeneszerzőinek orgonára írt muzsikájával is), akkor ez azt eredményezi, hogy egy szakértő – orgonista, muzikológus, vagy akár csak tapasztalt rajongó – ránézésre, vagy pár taktus muzsika hallatán képes megmondani, hogy a hangszert nagy valószínűséggel melyik országban-kultúrában és nagyjából mikor építették.

Mindezeket nem azért írom le, hogy rendszertelen orgonaépítészeti tájékoztatást adjak az olvasónak, hanem hogy tisztázzam, miért is keserít el ennyire a szelindeki minősíthetetlen eset, miért aggódom annyira az erdélyi orgonákért és miért gondolom azt, hogy nagyon határozott lépésekre van szükség a védelmükért, az egyéni restaurátorok, kisvállalatkák önzetlen munkája már nem elég.

Az orgonák muzeális értékű tárgyak és annak megfelelő védelemben kellene részesüljenek. Megrongálójuk a törvénynek ugyanazt a súlyát kellene érezze mint az, aki múzeumból lop el, vagy rongál meg szándékosan egy műtárgyat.

Az orgonák hangszerek, tehát végső soron precíziós, kényes eszközök, amelyek az időjárástól a környezeten keresztül sok mindenre érzékenyek. Úgy gondolom minden olyan egyházközségben, ahol történelmi orgona van, a gyülekezet (pap, presbitérium stb.) erkölcsi kötelessége annak a lehetőségek szerinti óvása. A legkevesebb, amit tehetnek, hogy meghívnak egy szakembert (nem egyet ismerek, aki útiköltség s esetleg egy ebéd fejében is bevállalná szívesen!), aki a helyi kántornak, lelkipásztornak, gondnoknak megtanítja azokat az egyszerű és sokszor semmibe sem kerülő lépéseket, amelyek az orgona életét jelentősen meghosszabbíthatják. Ehelyett sokszor azt hallom, hogy hagyják tönkremenni a hangszert s inkább vásárolnak olcsón egy  elektromos valamit, ami lényegesen kevesebb gondot okoz.

Ha a hangszert restaurálják, ne a díjszabás legyen az egyedüli szempont a szakember kiválasztásánál! Sok a jó orgonaépítő-restaurátor, de bőven akadnak kontárok is! Olyanról is hallottam, aki az eltörött tolópálcát (szaknyelven: stechert) bicikliküllőkkel pótolta. Legyen alepvető követelmény az orgona eredeti stílusának megőrzése mind a hangzást, mind a külsejét illetően!

Végül, de nem utolsósorban: az egyházak, gyülekezetek, az orgonák gazdái támogassák azokat a kutatási munkákat, amelyek ennek az élő orgonamúzeumnak a feltárására, az információk rendszerezésére és közlésére irányulnak. Pár évvel ezelőtt Erich Türk orgonaművész írt nagyszerű könyvet négy megye hangszereiről, információim szerint újabb nagyszabású munka van készülőben, szerzője Sipos Dávid. Rengeteg felderíteni való van, számos tudomány szemszögéből nézve. Támogassuk, hiszen minél többet tudunk ezekről az orgonákról, minél részletesebb információink vannak, annál könnyebb lesz megőriznünk azokat az utókor számára!

Nem hinném, hogy a szelindeki orgona sípjait még egészben megtalálják, bár az ón-ólom ötvözet, amiből készültek, tudtommal semmi másra nem használható. Egyszerűen nem értem mire kellettek a tolvajnak, csak azt tudom, hogy valami, ami szép volt, értékes volt és pótolhatatlan része az erdélyi múltnak, végképp odaveszett. De sok más orgona van még ezen a tájon, ami megmenthető, megmentendő, és ez erkölcsi kötelessége minden olyan erdélyi embernek, aki tehet valamit értük!

Tudom, hogy egy műemlék-épület sokkal látványosabb, restaurálása, eredeti fényének visszaállítása fontosabbnak és jelentősebbnek látszik. Az orgonák ehhez képest falusi templomocskák mélyében nyekergő kis valamik, amelyek keveseknél válnak szívüggyé. De részei örökségünknek és felelősséggel tartozunk értük!


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI
  • Emberek – magyarként
    Emberek – magyarként
  • A gyűlölet ereje
    A gyűlölet ereje
  • Vasutas remények
    Vasutas remények
  • Sikertörténet
    Sikertörténet
  • Veszélyes másság…?
    Veszélyes másság…?
  • Káemenn – a prelűd
    Káemenn – a prelűd
  • Dupla vagy semmi?
    Dupla vagy semmi?
  • A kék ház
    A kék ház
  • Ne csak a szerencsén múljon
    Ne csak a szerencsén múljon

ROPOGÓS ROPOGÓS

Egy szakácskönyv, amely más, mint a ...
Díjat nyert Szabó Réka dokumentumfilmje ...
Milyen időjárás lesz a hétvégén?

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • Haáz Sándor: A Kolozsvári Magyar Napok ...
  • Búcsú Rónai Istvántól
  • VIDEÓ - A Szentegyházi ...
  • Felavatták Dávid Ferencnek, az ...
  • A Szent Mihály-templomról, ...