T. Szabó Csaba az erdélyi régészet történetének főbb momentumait, legjelentősebb személyiségeit, legendás felfedezéseit bemutató tanulmánnyal indít, amely először lát nyomtatásban napvilágot, és – amint azt a szerző is megfogalmazza – hiánypótlónak számít az erdélyi régészeti irodalomban. A szerző végig vezet a reneszánsz kortól, az első erdélyi régészeti ásatások idejétől el egészen az 1990 utáni időszakba, hangsúlyozva: közelmúltunk zavaros társadalmi-politikai viszonyai a régészeti örökségvédelem terén is nyomot hagytak, a megfelelő jogi keret hiánya, a tudatlanság, nemtörődömség felbecsülhetetlen károkat okozott – és okoz mindmáig. E történelmi visszapillantás – a teljesség igénye nélkül, amint azt a szerző szerényen előrebocsátja – nagy szakértelemmel és történész kollégánk írásaira jellemző közvetlenséggel, szenvedéllyel “tessékel be” a kevésbé beavatottnak számító nagyközönség által többnyire ismeretlen erdélyi tudományág, a régészet múltjába, jelenébe. Magával ragadóan, észrevétlenül e nagy kaland részeseivé avatva a hétköznapi olvasót is.
Ha a nagyközönség nem tud róla, nem ismeri a régészeti felfedezések, kutatások eredményeit, nem is tudja magáénak érezni, megvédeni azt az örökséget, amely szerves része kulturális hagyatékának. A szerző több alkalommal is arról beszélt, túl az örökségvédelmi vonatkozáson, ennek jelentőségén, a régészeti leleteknek a nagyközönség számára való hozzáférése, a régészeti parkok kialakítása jelentős anyagi hasznot is hozhat egy-egy közösségnek, amennyiben a döntéshozatalban illetékes elöljárók megértik és támogatják ezeket a kezdeményezéseket. Amint azt a Szabadság hasábjain is megjelenő írásainak népszerűsége, az olvasók és a szakma részéről tanúsított kedvező fogadtatás is bizonyítja, az érdeklődés nagy a téma iránt a közönség részéről. Ilyen összefüggésben kár, hogy a régészeti kutatásoknak, feltárásoknak sok esetben épp az a szakasza marad el, amely talán a legfontosabb, éspedig ezek ismertetése, “átadása”. Ebből vállal részt T. Szabó Csaba az immár két kötetnyi írásaival. A régészetnek, mint tudományágnak a „demisztifikálása”, közérthetővé tétele a közvetlen környezete, múltja iránt fogékony olvasó számára hálás feladat, amely remélhetőleg további írások, tanulmányok közzétételére sarkallja majd szerzőnket.
Jelenünk nem kimondottan régészbarát, ez az elmúlt években több beszélgetésből, szakcikkből is ez derült ki, T. Szabó Csaba és történésztársai sem győzik hangsúlyozni.
- Jóllehet Romániában körülbelül 800 régész szerepel a regiszterben, számuk jóval kisebb. A nyilvántartást nem frissítik, sokan vagy elhunytak, vagy kiléptek, több fiatal fel sem került a listára, régészeti ásatásokban márpedig csak az vehet részt, aki a jegyzékben jelen van. Mindent összevetve körülbelül 500 gyakorló régész van Romániában, és 18 ezer régészeti helyszín, amelyek száma folyamatosan bővül, lásd például a kolozsvári utcafelújítások alkalmával felbukkanó újabb és újabb helyszíneket is – mondta el lapunknak T. Szabó ezzel is érzékeltetve, mekkora az aránytalanság. A A méltatlan hazai feltételekről szólva hozzátette: a nyugati példákkal ellentétben minálunk a régésznek sokkal nehezebb a dolga. Afféle “mindenes”: ás, feldolgoz, leltároz és – jó esetben – közli a kutatások eredményeit, bár, mint korábban is említette, rendszerint épp ez marad el idő híján. Nagy Britanniában például rengeteg magáncég van, ezek végzik az ásatásokat, a leletanyagot pedig a muzeológusok értékelik. Több pénzük van, a munkamegosztás miatt pedig hatékonyabb a folyamat. Ezzel szemben Romániában csak hivatalos intézmények végezhetik az ásatásokat.
Romániában nem csak a szakma, hanem az ásatások során felszínre került hatalmas értékű leletanyag sincs megbecsülve, ez mindenekelőtt az anyagiakra és a humán erőforrás hiányára vezethető vissza. A hazai régészet mostoha sorsát példázza a nagyenyedi eset is. Az erdélyi régészet történetéről írt fejezetben T. Szabó Csaba részletesen is kitér a Verespatakon talált viaszos táblácskák kalandos történetére, amelyek az első ilyen jellegű felfedezések közé tartoztak európai viszonylatban, és amelyek felbecsülhetetlen értékkel bírnak az epigráfia kutatói számára, köztük mindenekelőtt az 1857-ben erdélyi körútra induló Theodor Mommsen ókortörténészt is ide csábította. Az elmúlt évszázadok során ezek szétszóródtak különböző múzeumokban. Van, ahol megbecsülik, kiállítják őket, a Nagyenyeden őrzöttre azonban véletlenszerűen bukkant rá nemrég maga a szerző. A múzeum alkalmazottai számára is legalább akkora meglepetéssel bírt, hogy a raktár mélyén, egy múlt századi poros dobozból egy ilyen kincs került elő. A római kori viasztáblákra gazdasági feljegyzéseket, nyilvántartásokat véstek, a nagyenyedi példány vélhetően egyféle „bevásárló lista”.
- Ott feküdt egy régi dobozban, amelyhez több mint 100 éve nem nyúltak, nem tudták, mit rejt. A nagyenyedi tábla-ügy tipikus eset, többnyire ugyanez a helyzet az ország bármelyik múzeumában – tette hozzá T. Szabó.
-
