PISA-i ferde oktatás
Vissza

PISA-i ferde oktatás

Nagyon furcsa állapot az, amikor nem a betegségektől félünk, hanem a tünetektől. Valahol logikus, mert ezek zavarnak, de mégis okosabbak lennénk, ha magán a betegségen és annak okain próbálnánk változtatni.

Több gondom is van azzal a felhördüléssel, amit a legutóbbi PISA tesztek eredményei okoztak a romániai társadalomban. Az egyik az, hogy sokan úgy tesznek, mintha ebből és csak most derült volna ki, hogy baj van az oktatással. Mintha a társadalom egy része mindeddig abban a rózsaszín álomban ringatózott volna, hogy ejsze, világszínvonalú oktatási rendszerünk van, és erre jöttek volna hidegzuhanyként, Rejtővel szólva: derült égből ökölcsapásként a PISA tesztek.

A másik az, hogy jellegzetes hazai hórukk módszerrel pár hétig a vízcsapból is az ezzel kapcsolatos sopánkodás, háborgás és laza fotelbölcsködés folyt, aztán természetesen mindez elhalkult, jött a következő országrengető botrány (ez esetben a műtőasztalon felgyújtott páciens) és az oktatáshisztinek vége. Az egész csak arra volt jó, hogy újra elhangozzanak – pusztába kiáltott szóként – ugyanazok az érvek és helyzetfelmérések, amelyeket mindenki, aki közelről ismeri a rendszert, hosszú évek óta hangoztat feleslegesen. És ennek főleg ez a hórukkos stílus az oka. Csak akkor van felháborodás, csak akkor sápadozik illetékes és illetéktelen egyaránt, ha olykor látványosan előkerülnek a tünetek. Ezek menetrendszerűen érkeznek: érettségi, országos felmérések, PISA és társaik, mint a templomi harangszó, bemérhető rendszerességgel felkavarják a pocsolyát, ami attól még pocsolya marad. Ezért engedelmükkel e sorok írója is – volt tanárként is – felvázol néhány dolgot.

Belenéztem a PISA tesztek szövegértéssel kapcsolatos részébe és azt kell mondanom, hogy a hazai oktatási rendszer teljes beállítottságát tekintve ez a teszt nagyon rossz mérőeszköz. Teljes mértékben összeférhetetlen azzal, ahogyan nálunk nyelvet s irodalmat oktatnak. Ezzel rávilágít egy alapvető gondra, ami csak kis részben a diákok hibája, nagyobb részben a tanároké, és legnagyobb részt rendszerhiba.

Az angolszász kultúrában alakult ki az a tudományág, amit ott „analytical reasoning”-nak, azaz analitikus érvelésnek hívnak. Nálunk hírét is alig ismerik, de ha valaki kíváncsi rá mi is az, és jól tud angolul, nézzen meg valamelyik videomegosztón egy amerikai pert, hallgassa meg az ügyész, illetve az ügyvéd záróbeszédét.  Az analitikus érvelés precíz tudománnyá fejlődött és minden jobb rendszerben része az oktatásnak, az anyanyelvi tananyag gerincéhez tartozik. Pontosan megtanítják, hogyan kell gondolatokat rendszerezni, bekezdéseket, azokon belül mondatokat logikusan és ésszerűen, könnyen követhető sorrendbe rakni, az egésznek a megfogalmazását gördülékennyé, izgalmassá és főleg meggyőzővé tenni. Hogy Amerika is rosszul teljesít a PISA-n? Ez várható, miután az ottani közoktatást hosszú idők óta cserbenhagyták, jelenleg bevallottan a rendszer anyagi ellehetetlenítése és kvázi-felszámolása zajlik a magánoktatás kizárólagos ajnározása mellett.

De most Romániáról beszélünk. Nálunk standard, félszáz évvel ezelőtt vagy még régebben kanonizált szövegek fejbesulykolása történik. Kicsi kortól kezdve rászoktatjuk a gyerekeket az egyedül üdvözítő, kizárólagosan helyes válaszokra. Attól kezdve, hogy kiállítjuk a szoba közepére a vendégek elé, hogy mondja el a verset (és megtanítjuk, hogy a memorizálás a minden, attól jön a taps, az elismerés a jutalom), azon keresztül, hogy harmadik osztályban a tanító természettudományból (!!!) szó szerint bemagoltatja a szöveget s annak ad jó jegyet, aki hibátlanul böfögi azt vissza, a felsőbb osztályokban sűrűn elhangzó „ezt így tanuld meg” utasításokig. Sőt, a százszámra végeztetett ugyanolyan típusú matekfeladatokig, amelyeknek a lényege ugyanaz: minél kevesebbet gondolkodni, minél kevesebb önálló, sajátos, eredeti megközelítést. Azt jutalmazzuk, aki addig rágja a kásahegyet, amíg elfogy és bármikor képes a receptet parancsra, számonkérésre futószalagszerűen reprodukálni. Milyen alapon várjuk el tehát tőlük a nyelv funkcionális ismeretét, megfelelő kezelését? Miből kellene lerázzák a „funkcionális analfabetizmust”? Bemagoltatott szövegekből, egyedül helyes válaszokból? A mai módszereink megetetik a diákkal azt a tévhitet, hogy van egy viszonylag könnyű és mindenre alkalmazható módszer, ami mindig kiránt a slamasztikából: megtanulni azt, amiről azt mondták, hogy ezt fiam meg kell tanulni, nincs mese!

Számtalanszor volt alkalmam meggyőződni róla, hogy a visszahadart szövegekből a diákok egy része egy kukkot sem ért. Kialakult az a készségük, hogy úgy írnak, olvasnak, memorizálnak, hogy a szavak, mondatok értelme teljesen kikerüli a tudatukat. És akkor mire várunk?

Akik a romániai oktatási rendszer rajongói, azok általában azt a sok diákot hozzák fel érvként, aki nyugaton kiválóan teljesít. Tény, hogy Románia jól képez elitet. Rendszeresen olvashatunk arról, hogy egyik, vagy másik csapatunk nemzetközi versenyeken nyert. De mi van ez alatt? Mi lesz azokkal, akik nincsenek rendkívüli képességekkel megáldva? A jól teljesítő elit alatt kellene legyen az a jó, és közepes tanulókból álló többség, amelyre a rendszer igazán büszke!

A szülői magatartás itt is gyakran lő bakot, hiszen sok anyuka és apuka lesz ideges, ha gyermeke nem éppen éltanuló, vagy ha valamelyik tantárgyból gyengébben teljesít. Az ilyeneknek ajánlom, hogy gondolkozzanak el a következőkön: egyrészt hány olyan felnőttet ismernek, aki valamennyi tudományt, művészetet és sportágat behatóan ismeri és műveli? És ha a válasz az, hogy egyet sem, akkor milyen alapon várjuk el egy gyerektől, hogy ugyanolyan szinten végezzen gyökvonást, oldjon fizika- és kémiapéldát, csípőből lője a történelmet és a földrajzot, művészien rajzoljon és énekeljen, s a bakugrás se hozza zavarba? Másrészt pedig: a jegyek és teljesítmény utáni hajszában biztos az a legjobb a gyerekünknek, ha heti hat különböző délutáni foglalkozásra, különórára, felkészítőre járatjuk?

Ez a rendszer oktatógépekkel és tanulóautomatákkal számol, elfelejti azt, hogy biológiai lényekkel, egyedekkel van dolgunk, akiknek elsősorban élni kell és csak utána megfelelni a mindenható elvárásoknak!

Aztán ott van az osztályzás kérdése. Romániában hivatalosan egyestől tízesig osztályzunk. Ennek azt kellene jelentenie, hogy aki ötöst kap, az tudja a felét annak, amit tudnia kell. De nem. Ötöst annak adunk, aki makog kettőt, kinyög egy fél mondatot. A másik végletben még ennél is sokkal nagyobb a baj, hiszen az egyedüli jó jegy a tízes. Ha a diák kilencest visz haza, a szülő fintorog: miért nem tízes? És eszébe sem jut, hogy amennyiben igazságosan és logikusan alkalmaznánk a rendelkezésünkre álló osztályzatokat, tízest csakis a kivételesen jók kaphatnának, azok, akik mániákusan rajonganak az adott tantárgyért! Mert ha az „egész jó” teljesítményre már tízest adunk, akkor mit adunk a rendkívül jóra? Tizenegyest? És erre a rettenetes docimológiai strucctevére felült már rég mindenki, szülők, tanárok, diákok egyaránt így szokták meg. Pedig a nyolcas objektíven nézve egy nagyon jó jegy! A kilencesre büszke kellene lenni s a tízes kivétel és szenzáció kellene, hogy legyen!

Eszeveszett módon hajszoljuk a félévi, évi átlagokat, hazudunk saját magunknak és elhisszük, hogy a „kilencötvenfeletti” szavatolja majd a sikert. Teljesen mellékes, hogy milyen és mennyi valós tudás áll mögötte. Soha el nem felejtem egy élményemet egy nagyon jó képességű kilencedik osztállyal. Úgy gondoltam, mivel jó fejek, kissé magasabb szinten provokálom őket egy felmérővel. Néhány embernek kilencese lett, és döbbenetemre kitört a sírás-rívás. Szó szerint. Kiderült ugyanis, hogy egyrészt ezzel elrontom az átlagukat és mindenféle juttatástól elesnek, másrészt pedig, hogy se a szülők, sem más szintjén nem merül fel az, hogy egy olyan tantárgyból, mint a zene, lehet más jegyük is mint tízes! Ekkor éreztem rá legelőször, mennyire felesleges nekem arról beszélni, hogy a jegy, az osztályzat az végül is egy számjegy egy darab papíron, és sokkal fontosabb lenne az, hogy az elmulasztott tudnivalót a rossz jegy után is elsajátítsák, mert az a lényeg, hogy ha később is, de tudd! Évfolyamtól és osztálytól függetlenül nagyon is jól értették miről beszéltem – hiszen nem buta gyerekek – de a saját életükben sem okuk, sem módjuk nem volt ezt az elvet alkalmazni.

A jegyek és látszateredmény utáni hajsza egyik mellékhatása az is, amit egy kiváló matematikus a PISA eredmények kapcsán megfogalmazott: Romániában sajátos módon eltűrik a csalást, a másolást afféle mindenkivel előforduló diákcsínynek tartják, itt természetes az, hogy az eminens megoldja a feladatot, majd elküldi a többieknek is. A „puskázás” nagyjából mindenhol máshol szégyen és súlyos kihágás, csak nálunk nem, és ettől a hozzáállástól a plagizált doktori tézisekig egyenes az út!

Jelenlegi tanügyminiszterünk bejelentett egy bizonyos mértékű óraszámcsökkentést. Alapvetően üdvös ötlet, de végignézve az új terven az az érzésem, hogy egyrészt hasraütéses alapon, másrészt politikai széljárásnak megfelelően döntött így. A hasraütés mellett az árulkodik, hogy a csökkentett óraszám csak újabb gordiuszi csomó, ha nem társul mellé a tananyag mennyiségének a csökkentése és ésszerű, valódi szakemberek segítségével kidolgozott átszervezése. Úgy, hogy román irodalomból például ne az legyen a lényeg, hogy a nebuló álmából felköltve is fújja Călinescunak a gimnáziumi szinten érthetetlen eszmefuttatásait a paraszti nyomort és erkölcsöket taglaló sokadik rémregényről. Legyen viszont képes a román nyelvet magas szinten használni, és legyen értelmes, igényes irodalomfogyasztó!

A politikai szélről az árulkodik, hogy bekerült a mindenfelé szajkózott harmadik testnevelési óra. Abban messzemenően egyetértünk, hogy a diákoknak több mozgásra van szüksége, de ehhez egyrészt fele annyi házifeladat és magolnivaló kellene, másrészt a napi órarenden kívül szervezett sportolási, mozgási lehetőség. Láttam, tapasztaltam erre példát, de csak kivételszerűen. Attól nem lesz egészségesebb egy gyerek, hogy heti egy órával többet tölt egy lábszagú tornateremben, ezzel csak a saját aggodalmainkat nyugtatjuk meg: mi megtettük, amit lehetett!

És ha már szóba jött az órák száma, akkor hadd súgjam meg: két lehetőség van a csökkentésre. Az egyik a tanári norma csökkentése. Amíg minden oktató a normáját félti, addig lehetetlen átvergődni a tiltakozásukon.

A másik lehetőség kegyetlenebb, de tisztább, és hosszú távon jobb mindenkinek: aki nem tanárnak való, az ne legyen tanár. Becslésem szerint ez a hazai rendszerben dolgozóknak körülbelül egyharmadára igaz. Fájdalmas lenne? Nagyon, és minden együttérzésem azoké, akik kereset nélkül maradnának így, de hadd ne az ország jövője és a gyerekeink sorsa kerüljön a mérleg másik serpenyőjébe! Ja, hogy miként távolítják el a nem odavalókat a rendszerből? Ezt rájuk bíznám. A megmaradt kétharmadot meg lehetne becsülni, meg lehetne fizetni, megalázó inspekciók (értsd: politikailag kinevezett potentátok tüsténkedései) nélkül is meg lehetne bennük bízni, hiszen a szélnek eresztett egyharmaddal szemben ezek az emberek nem azért lettek pedagógusok, mert semmi másra nem voltak jók! A jelenlegi versenyvizsga rendszer ezer sebből vérzik. A címzetesítési- és véglegesítő vizsgák javarészt egy semmire sem jó didaktikai tudást mérnek fel. Azt a fajtát, amit az egyetemen igyekeznek megtanítani a leendő pedagógusnak pont azért, hogy ezeken a vizsgákon boldogulhasson. És a didaktikának ez a változata szakkifejezések és meghatározások gyűjteménye, mint olyan, az oktatás tényleges napi folyamata szempontjából irreleváns. Minden valamirevaló tanár végeztet csoportfeladatokat, leosztja a szerepeket, de nem mindegyik tudja, hogy ezt szinektikus gyakorlatnak kell hívni. Minden tanár el akar érni valami konkrétat az óra végéig, és mellékes, hogy tudja-e vagy sem: ezt operacionális célkitűzésnek kell hívni. Egyetemen arra is felkészítettek, hogy milyen kifejezéseket használjak, ha Bukarestben versenyvizsgázok, és melyek azok, amelyeket véletlenül se írjak le, ha Kolozsváron akarok állást szerezni!

Ezen kellene múljon az, hogy ki jó tanár s ki nem? Az igazán jó tanárok Romániában végzik a dolgukat, a rendszerrel párhuzamosan, vagy sokszor akár annak ellenében is. Arra törekednek, hogy használható, rendszerbe és kontextusba foglalt, értelmes tudást adjanak át, ugyanakkor a tantárgy szeretetét is. És közben – a császárnak, ami a császáré alapon – kitöltik a soha senki által el nem olvasott nyomtatványokat, megrajzolják a táblázatokat, a kimutatásokat, a háromféleképpen rendszerezett tanterveket, s ha jön az inspekció, eljátsszák a kötelező játszmát, amiről – hacsak nem ütődött – a tanfelügyelő maga is tudja, hogy Patyomkin-fal. És ez így mindenkinek jó, megfelel, kivéve a gyerekeknek, akiknek jó része valóban funkcionális analfabéta, valóban nem tud értelmesen megfogalmazni egy szöveget, vagy megérteni egy komplexebb érvelést. Akik egyre kevésbé értik, minek az egész cirkusz, egyre kevésbé látják az egyenes vonalat az iskola és a boldogulásuk között s ennek következtében egyre cinikusabbak. Ez a PISA által (és érettségi stb. által is) rendszeresen jelzett gond itt van a nyakunkon, összeomlásra váró, egyre ferdébb toronyként. Amelyik ország nem veszi komolyan az oktatást, az könnyelműen eljátssza a saját jövőjét. Ne áltassuk magunkat: az elitek, a nemzetközi versenyeket megnyerő csúcstanulók pár éven belül külföldön lesznek. Nekünk idehaza az átlag marad, a jók, a közepesek, a gyengék. Ezekkel kell majd országot és jövőt építeni! Erre figyeljünk!


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Amerikai elhárítás: Peking és Teherán ...
Bejrúti robbanás - Donald Trump részt ...
1350 új koronavírusos megbetegedést ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ