Pipával élni

Villámvignetták

Pipával élni
„…nem hallod, hogy hangtalan tátogással / próbálok feléd kiáltani.” Egy Radnóti Sándor-tanulmányból tudtam meg, hogy ez a sor Kálnoky asztmájáról szól. Én is régi asztmás vagyok, pontosan ismerem az érzést. Sokáig tünetmentes voltam, de amikor Vásárhelyre kerültem, ismét elkezdődtek a rohamok. Hangtalanul tátogtam, kínlódtam, gyötrődtem, végül mégis ki kellett mennünk a blokk melletti játszótérre, hogy ott vergődve-verejtékezve-szentségelve-fohászkodva valahogy helyrejöjjek.

Sokan azt mondják, a kombinát, mások mást mondanak, talán az Isten tudja. Az biztos, hogy elmentem az allergológushoz, és kaptam egy inhaláló készüléket, melyet jól ismertem, amely azonban most ismét jó szolgálatot tesz.

Az ember persze maga ellen dolgozik. Gyerekkoromban focizni sem engedtek, erre később pipáztam is, és itt újra rászoktam. Az asztmának bizonyára nem használt, a lelkemnek és az írásaimnak viszont nagyon sokat. Amíg Epricsek alkotótáborban volt, én a jól beosztott napi két pipámmal kiültem a lépcsőház előtti padra, ott pöfékeltem, akár a nagyapám, gondolkodtam, pislogtam, nézelődtem, a hazaérkező szomszédokkal beszélgettem. Az idő eltelt, a rítus megvolt, akkor kivertem a pipát, és visszatértem Hugóhoz és az íráshoz. Hálistennek a földszinten lakunk, nem nagy fáradság az egész, és mégis úgy érzem, most már mindenestül ott élek, ahol lakom.

Modulált barátság

Szergejjel egy papolci táborban barátkoztunk össze. Egy öt diáklányból meg egy fiúból álló társaság felkért, tartsak egy „nyári egyetemet” egyikük szüleinek a hétvégi házában, és meghívták oda őt is. Szergej filmeket vetített, azokról beszélgettünk, a Vonzások és választásokról meg a Halál Velencébenről, és kevés élmény hoz annyira össze, mint a későesti tábori beszélgetések.

Egyik pedagógiai mélytapasztalatom is onnan való. Akkoriban olvastam Kemény István Egy nap élet című versét, a magyar irodalom egyik remekművét, és annyira megtetszett, hogy az egyik javaslatom ez volt. Nem gondoltam arra, hogy ezek a harmadévesek nem rezonálnak egy olyan poémára, amely a tizenötéves érettségi találkozóról szól. Örök tanulság volt referencialitás és areferencialitás problémáját illetően.

Én hamarabb eljöttem Papolcról – akkor még nagyon nem találtam a helyem a világban, hibát hibára halmoztam –, Szergej maradt még. Később nagy meglepetésemre meghívott filozófia táborba, ahol kreatív írás szemináriumokat tartottam, de aztán onnan is kikoptam, az élet fordulgatott.

A barátság azonban megőrződött. Melankolikus, zárkózott, értelmes lényét gyakran felidézem magamban, most, hogy még ritkábban találkozunk, mint korábban, akárcsak a hangját, ezt a távolról modulált baritont. Érdekes, hogy ő is atipikus székely, mint Lutra, ráadásul ugyanabból a városból valók.