Pénzért bármit, egészséget is

Pénzért bármit, egészséget is
Az egészségügyi rendszer – felépítése, működése, finanszírozása, teljesítménye, anyagi- és eszközellátása – mindig foglalkoztatta a közvéleményt, mert azt, ahogyan működik ez a fontos ágazat, mindegyikünk megtapasztalhatta élete során. Összehasonlítási alapunk is van a rendszer működését illetően harminc évvel ezelőttről, és ismerjük a harminc éve zajló folyamatos átszervezési kísérleteket is, ugyanakkor más országok egészségügyi ellátásába is jobban beleláthatunk.

Az nem vitás, hogy volt, van javulás több téren, kórházanként látványos fejlődés is tapasztalható  szervezettség, felszereltség tekintetében, és embere illetve orvosa válogatja, hogy még szakmai hozzáállás, pácienssel szembeni viszonyulás terén is jobbak, emberibbek a körülmények. Esetenként. Mert minden jónak sajnos továbbra is megvan a rossz ellenpéldája. Már ami az államilag finanszírozott egészségügyi ellátást illeti, hiszen a magánklinikák esetében egyértelmű, hogy maximális szolgáltatásnyújtásra törekednek – maximális árakon. Ezzel el is jutottunk ahhoz az alapdilemmához, ami folyamatosan foglalkoztatja az éppen illetékes szakminisztériumi vezetést, amely felelős a rendszer működéséért: az egészségügyi ellátásban milyen mértékben vegyenek részt a magánszereplők és milyen mértékben részesüljenek finanszírozásban, továbbá, hogyan osszák meg/el a feladatokat az állam és a magánszereplők között.

Hazai egészségügyi rendszerünk mondhatni három szereplős: a páciens, a finanszírozó és az egészségügyi szolgáltatást nyújtó, akiket tulajdonképpen a pénz köt össze. Hiszen a páciens egyrészt egészségbiztosítási hozzájárulást fizet, de gyakran emellett meg is téríti az igényelt szolgáltatást/ellátást; a finanszírozó mint állam vagy biztosító bevételezi az adókat, járulékokat, és kifizeti a szolgáltatónak az ellátás értékét . Ebben a körforgásban készül most változtatni az egészségügyi minisztérium, amelynek egyébként ugyanaz volt a vezetője, mint akit most ismét kijelölt az Orban-kabinet. Sürgősségi kormányrendelettel szándékoznak bevezetni, hogy az országos, népegészségügyi programokra fordított pénzösszegekhez ezentúl ne csak az állami egészségügyi intézmények, hanem a magánklinikák is hozzájussanak.        

Országos egészségügyi programok alatt értik azokat a tevékenységeket és szolgáltatásokat, amelyek révén az állam igyekszik megelőzni és kezelni az egészségre súlyos hatással levő betegségeket – fogalmaznak, és ide sorolják például a HIV-fertőzés okozta betegséget, a daganatos betegségeket, tuberkulózist, szívbetegségeket, a szklerózis multiplexet. Az ezekkel kapcsolatos programokra, ellátásra eddig az állami kórházak tarthattak igényt, az Orban-kabinet ellenben bevonná a magánkórházakat is - ami eddig csak kivételes esetben fordulhatott elő. Ezeknek az országos programoknak úgymond a privatizálása kavarta fel a kedélyeket.

A páciens illetve biztosított nincs olyan helyzetben, hogy átlássa és megértse ennek a rendszernek a működését, így csupán az elképzelés támogatóinak érvei illetve az ellenzők ellenérvei nyújthatnak valamelyest eligazítást. Pozitív példaként a hemodialízist említették, hogy miután ezt átvették a magánklinikák, sokkal jobb a páciensek ellátása és kezelése. Az egészségügyi miniszter pedig azt ígérte, azáltal, hogy a magánklinikák is bekapcsolódhatnak ezekbe az országos programokba, biztosíthatják a betegek azonnali hozzáférését a kezelésekhez, megszüntethetnék a sokszor több hetes, hónapos várakozásokat. Felmerült ugyanakkor, hogy amennyiben az intézkedés a rendszer megreformálását is szeretné, az orvosoknak végre választaniuk kellene, hogy állami egészségügyi intézménynél vagy magánrendelőnél dolgoznának: mert tarthatatlan a helyzet, hogy egyik-másik orvos délelőtt tízig letudja a rendelését az állami kórházban, majd átmegy egy magánrendelőbe, és mindkét helyről felveszi a fizetését, sőt, legtöbb esetben átirányítja a pácienseit is egyik helyről a másikra, hogy minél több pénzhez jusson – fogalmazták meg. Helytelen lenne ugyanis, hogy egyazon orvos részesüljön a program finanszírozásában egyrészt az állami, másrészt a magánkórház révén. A kezdeményezők ugyanakkor azt is ígérték, hogy a pácienseknek nem kellene pluszban fizetniük kezelésüknek azt a részét, amely meghaladja az államilag támogatott értéket. Indoklásként még felhozták, hogy a magánklinikák felszerelése korszerűbb, az orvosok sokszor felkészültebbek, sokkal jobb az ellátása a pácienseknek – egy ilyen intézkedés tehát, amely megszüntetné a diszkriminációt magán és állami rendelők között, egyértelműen a betegek érdekét szolgálná, a pénz, a költség nem kellene már akadályt jelentsen a páciensnek.

Az elképzelést azonban sok oldalról érte kritika. Elsőként már a miniszter személyét illetően is felmerült, létezik-e valamilyen formában összeférhetetlenség, hiszen több magánklinikán dolgozik orvosként. Mennyire etikus vagy jogszerű, hogy olyan intézkedést támogasson, amelynek révén állami pénzekhez juttatna magánklinikákat? És annak ellenére, hogy nagy pénzösszegekről van szó (több millió euró értékben), amelyeket az országos programok keretében kiutal az egészségügyi minisztérium valamint az országos egészségbiztosító, a rendszer sajnos alulfinanszírozott (a nemzeti bruttó össztermék öt százaléka, míg az európai uniós átlag meghaladja a nyolc százalékot). Tehát arra a jelenleg is elégtelen pénzre ezentúl még többen fognak igényt tartani, hiszen a rendelettel nem növelték a finanszírozást, csak az igénylők számát a magánklinikák bevonásával. Éppen ezért az állami rendszert kellene erősíteni, fejleszteni, nem pedig a pénzt szétosztani a magánklinikáknak, amelyek megengedhetik maguknak adott esetben a csődöt is – egy állami kórház ellenben nem, vélekedett Raed Arafat.  További részletek sem tisztázottak még a tervezett intézkedésben, mint például a kezelések értéke, amely jóval olcsóbb az állami kórházakban, mint a magánklinikákon, ahol pluszban szállodai értékben számolják fel az elszállásolást is. Tehát az adott pénzösszeg még kevesebb kezelésre lenne elég, amennyiben a magánklinikák az általuk alkalmazott, az államinál jóval nagyobb elszámolást nyújtanának be a minisztériumhoz.

Probléma van elég az egészségügyben, és sorolhatnánk az állami klinikákon ért sérelmeinket és/vagy elégtételeinket, rossz  és/vagy jó tapasztalatainkat, de ugyanezt a magánklinikák esetében is – már az, akinek sikerült arra pénzt áldoznia. Az egészség-betegség remek nyerészkedési lehetőség, de páciensként mindegyikünknek jogos elvárása, hogy az abban illetékeseknek elsődleges szempontja kell hogy legyen egészségünk megőrzése, helyreállítása.