Ha valamit a partra mosott ez a járványos árhullám az alázat, az empátiakészség, a mértékletesség mellett, az mindenképp a nyugalom. Idevetette toporgó lábunk elé az esélyt. Hogy újra felfedezzük. Magunkban és körülöttünk. Ahogy belassult a ritmus, egyre inkább részévé vált a beszűkült világnak, az újonnan feltalált komfortérzet kellékévé. Miután rádöbbentünk, hogy a pánik, majd a görcsölés, az amúgy riasztó statisztikákon való csüngés csak a tölcsérbe ránt le, s még pótcselekvésre se hagy erőt. Birtokba venni és odaadni magad – ezt a kettős, egyidejű mozgást, vagy inkább ingalengést lehetne-kellene gyakorolni, szinte idegesítő kitartással. Hogy a felpörgésben, a „bepótolás” hajszájában enyhítse a sokkot, mert a visszatérés – legyen bármilyen viszonylagos vagy vitatott is az a vissza – legalább akkora erőpróba, mint a karanténba való berendezkedés.
Csodáltam gyerekkoromban, légiesen bárgyúnak éreztem az angol dzsentlemenek hidegvérét, amikor a Verne-regények valamely kilátástalan helyzetében sokatmondóan hümmögtek (vagy csak biccentettek), holott sikítaniuk vagy toporzékolniuk kellett volna. Meg az arcizomuralomban verhetetlen indiánusokat, a Cooper-sztorik, meg May Károly bácsi rézbőrű hőseit, s olyankor szégyelltem, ha egy horzsolás, vagy foci közben elszenvedett sípcsontrúgás után nem értem be egy férfiasan hangtalan fintorral.
Lehet a nyugalom sokféleségében megtévesztő, elbizonytalanító: a beletörődésé, az apátiáé, az erőltetett, megjátszott vállfaja, és még sokféle egyéb fajta... ha nyugodtan végigondoljuk. Most mégis az lenne a nyerő, ha befele figyelve hagynánk a leülepedett, és talán részben tisztázott kételyeinket a maguk ritmusában rétegződni, felmérve azt, hogy a döntés jórészt birtokon belül lebzsel. A falcs versenyhelyzetek, talmi kihívások és a képzelt fenyegetettségek helyett a megfontolt és jól időzített igen-nemek ideje jött el. És annak beismerése, hogy a nem döntés is önmagában egy érvényes opció – nem újabb feszültséget keltő halogatás.
Még ott kint, az egyre fokozódó zajgásban is több minden a nyugalomra tendál: a bankelnök az árfolyamot, a rendőr a gyorshajtót, a kormány az ellenzéket, az ellenzék saját magát nyugtatja-forma. Mert a nyugalmi helyzet végképp nem a monotónia, az ingerszegénység tőszomszédja, a mélázás társbérlője. Életérzésnek kevés, programnak elégtelen, célkitűzésnek minimális. Mégsem spórolható meg a ráfigyelés, a gazdálkodás, magyarán a beosztással való élés, főleg hogy közben egyre tempósabban közeleg a lapalj, a flekkhatár (ami, valljuk meg, mindig kizökkent lassan közmondásossá vált nyugalmamból).
