Parázslik a színház

Villámvignetták

Parázslik a színház
Úgy mentünk a színházba meg az operába, mintha két külön épületbe mennénk. A varázs azonban mindig ugyanaz volt, noha egészen más. A próza előtt valami olyan izgalom, mint a kutyáké a vadászat elején. A levegő szikrázik, az ember feszültséget érez, nem bír magával. A szemében a cím meg a szereposztás, a rendező, Harag Csongor és Tündéje, vagy Dehel Aranyembere, vagy Tompa Buszmegállója. Közben felnőttem.

Az opera előtt, ahol azért gyakrabban operett parázslik, a zenészek hangolása a legnagyobb bűvölet. A fény a zenekari árkot matatja, a hegedűk, a hárfa, a fúvósok, a minden mozog, él, nyugtalan. Hirtelen csend, sötét, karmester. 

Imádtam oda járni, egyfelől ott nevelkedtem. Csala vétette meg velünk a bérleteket, énektanár létére könyvelői pontossággal és szigorral. Emlékszem, egyszer egy kölyök beleénekelt a Rigoletto szoprán áriájába, a jegyszedő néni jól lehordta a szünetben, az meg eloldalgott. Félek, hogy ma már nem így történne.

Egyszer alig mertem hazakullogni a Rigolettóból, úgy éreztem, minden sarkon Sparafucile vár. Akkor már a Fellegváron laktunk, a sötétben csak a lábamat tettem, érjek haza mielőbb, jaj!

Az a hangulat, a színházba járás hangulata végig elkísér. Ott tanultam kíváncsiságot, figyelmet, fegyelmet, kalandvágyat, ott valahogy mássá váltam, mássá válok ma is. Akik ott játszottak, és jól játszottak, azokat félisteneknek tartottam, és azoknak tartom ma is. Aki meg tud rendezni egy hiteles, pontos, karizmatikus előadást, az előtt leveszem a kalapom. Aki pedig ott hazudik, az előtt felteszem.

Ajaj, fekete vonat...

Hazánk, Románia Szocialista Köztársaság nagyobb dicsőségére önkéntesen almát, kukoricát, cseresznyét és egyebeket szedtünk. A Stelucán (a Csillaghegyen), a Palocsayban, Szucságban. Még a Mărăști tér környékén vagy Szamosfalván is volt egy kommunista farm, ott meg hagymát kellett katonás hadrendben kiszedni a földből. Emlékszem, a két Dósa volt a menő, unokafivérekként szemgyönyörködtető hagymasorokat raktak ki, nem-tudom-milyen ex-ezredes (bizonyára őrmester) őszinte örömére.

Az almákat nem volt szabad csak úgy beledobni a vödörbe, egyszer az egyik valakinek kigyúlt a feje a pimaszságunktól. A cseresznyét (és semmit) nem szabadott hazavinni, egy nálunk vagy három évvel nagyobb srác egyszer kiborította az ellenőrző ládát, nagy tekintélyre téve szert köreinkben.
Tárkival fogtuk az almát, és nagyon eldobtuk. Olyan szépen beleállt a dróthálóba, mint egy Mona Lisa. Akkora pofot kaptunk az egyik felvigyázó tanártól, hogy az almafa adta a másikat. Megérdemeltük.

Egy reggel elkéstem, a személyvonat már mozgott. Megpróbáltam felugrani, nem sikerült. „Gyenge vagy, Demény!”, gúnyolódott egy tenyérbemászó pofa, két évvel volt kisebb nálam. Hát igen, vonatbaugrásban gyenge vagyok azóta is.