Paralimpia
Vissza

Paralimpia

„Valaki azt tanította nekem, hogy ha tartasz egy bulit és meghívod az osztálytársaid, akkor az összes osztálytársad meg van hívva. A nemrég történtek fényében, amikor is egy autizmussal élő gyermeket kizártak egy osztálykirándulásból, úgy érzem, ezt le kell írnom. Vannak fiúk és lányok, akiket sosem hívnak meg szülinapokra. Vannak speciális igényű gyerekek, akik szeretnének a csapathoz tartozni, de sosem választják ki őket, mert fontosabb a győzelem. A speciális igényű gyerekek ugyanazt szeretnék, amit mindenki más: elfogadást! Kérdezhetek valamit? Van itt valaki, aki megteszi, hogy kimásolja és a falán a «megoszt» gomb használata nélkül megosztja? Ahogy én megtettem egy barátomért...”

Néhány hónapja indult útjára a Facebookon ez a kis bejegyzés, nem tudom ki indította, azt sem, hogyan került a falamra. Megfogott egy mondat: Vannak speciális igényű gyerekek, akik szeretnének csapathoz tartozni, de sosem választják ki őket, mert fontosabb a győzelem ...

És ez a mondat motoszkált bennem végig csütörtök délelőtt. Paralimpián* voltam. Kicsi, bensőséges hangulatú, vidám, szívet melengető paralimpián, derűs és lelkes gyerekekkel, fiatalokkal és segítőikkel. Nem túlzok: gyógyszer volt a léleknek.

Jó volt látni az önfeledt örömet, a lelkesedést az arcokon. Figyelni, ahogy mindannyian benne voltak a játékban, és magától értetődően mindenkit bíztattak, akkor is, ha nem a saját csapatuk játékosa volt a pályán. Mert igen, volt saját csapata mindenkinek, mindannyian tartoztak valahova, valakikhez. A legcsodálatosabb mégis az volt, hogy úgy nézett ki, számukra ennek semmi jelentősége nincs, ugyanúgy örültek a mások sikerének, mint sajátjuknak. Figyeltek, izgultak, lázasan szurkoltak, lubickoltak a lehetőségben, hogy végre megmutathatják magukat a világnak.  

Azon gondolkodtam, vajon mennyi időre kell kitartson ez az élmény nekik? Vajon mennyit kell várniuk a következő lehetőségre, hogy megint egy nagyobb közösségben, számukra is biztonságos körülmények között rájuk terelődik a figyelem? Amikor empátiával és megértően feléjük fordulunk és tanúi lehetünk annak, hogy a siketség, gyengénlátás, bénulás, értelmi fogyaték tulajdonképpen nem akadálya az örömnek, sikerélménynek, vidámságnak.

Történetesen ez a hét különösen kegyes velük: az Én is szeretnék játszani projekt ma avatja a kerekesszékes hintákat – ami hatalmas esemény, hiszen az első ilyen játékszerek a városban.

De aztán? Hova tűnnek a hétköznapokban? A minekünk otthonos terekben nemigen látni őket, s ha igen, akkor sem vidáman, önfeledten, hanem zavartan, helyüket keresve és legtöbbször nem találva. Ott már nem a csillogó szemű Adélt és fürge Annát, és mosolygós Marcellt látjuk, hanem A Fogyatékost, aki éppen útban van, plusz odafigyelést igényel, és zavarba hoz, mert azt sem tudjuk, hogyan bánjunk vele.

Pedig milyen egyszerű. Szeretettel. Ahogyan Emőke, Lehel, Melinda, Rozi, Gyuri, Ica, Bence, Áron, Csilla, Etelka rájöttek, és Istennek hála egyre többen rájönnek, hogyan kell bánni a speciális igényű emberekkel. A szakértelem, a különböző fejlesztési technikák és eszközök már csak ráadás.

Tudják? Ma van a Kedvesség Világnapja. Értük, velük, magunkért is, mindannyiunk „normálisabb” életéért – legyenek kedvesek ... minden nap.

*A kolozsvári Paralimpiáról bővebben a Szabadság november 11-i számában olvashatnak, illetve itt: http://szabadsag.ro/-/paralimpiai-jatekok-olimpikonnal-a-zsuriben


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

További öt F-16-os harci repülőgép ...
Magánkórházak is részt vehetnek a ...
3,8 százalékra nőtt az éves infláció

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ