A gyermekkereskedelem megakadályozása – és bizonyára az ország nemzetközi imidzsének javítása – érdekében megszületett az a román törvény, amely a szülei nélkül külföldre utazó kiskorú esetében a határátlépésnél hiányzó szülő(k) beleegyezését igazoló hivatalos okmány felmutatását kérte a gyermek kísérőjétől. Az első években ezt olyan szinten művelték, hogy minden egyes utazásra külön papírt kellett kérni. Ha augusztusban utaztam volna, a júliusi kiruccanásra kiállított okirat már nem volt érvényes. Mindezt olyan körülmények közepette, hogy a gyermek apjával házasságban élünk, tehát elvileg közös megegyezéssel döntünk a gyermeket érintő kérdésekben, például a külföldre utazásáról, szükség esetén útlevél kiváltásáról. Később már akadt olyan közjegyző, aki egy hónapra is kiállította a meghatalmazást, aztán olyan is, aki az adott naptári év végéig érvényes okmányt adott – ugyanannyi pénzért. Ezzel együtt sokszor okozott gondot ez a fránya papír. Aminek ráadásul csak nagyon kevés értelmét látom. (Kivéve ha idegennel utaztatjuk a gyermeket.)
Amikor ezt a törvényt hozták, 13 évvel ezelőtt, tele voltak a nemzetközi híradók a nyugaton kolduló román gyerekekkel, hallottuk a rémtörténeteket romániai családokról, akiktől ellopták a gyerekeiket, szülőkről, akik nyomorúságukban eladták egy vagy több gyereküket, akikből jó esetben külföldön élő családok örökbefogadott gyermekei lettek, de leggyakrabban „királynak” dolgozó koldusok, tolvajok, szervdonorok, prostituáltak Nyugat-Európában. Hát ez nagyon rosszul nézett ki az európai uniós tagságra akkor még csak áhítozó Románia számára. (No, nem mintha a helyzet azóta különösebben javult volna, gondoljunk csak a nagy európai városok mellett kialakult putrinegyedekre.) Gyorsan meghozták tehát ezt a törvényt 2005-ben. Csakhogy ezzel legfeljebb a gyermekrablásokat akadályozták meg – bár ebben is erősen kételkedem, hiszen mit számít egy közjegyzői okirat meghamisítása annak, aki gyermekrablásra vetemedik? Azok a szülők, akik eladnák a gyermeküket, ezzel a törvénnyel együtt is megteszik, csak még egy jegyzői papírt is adnak a vásárlónak. Vagyis a célját aligha érte el ez a jogszabály, viszont borsot tör az átlagos állampolgárok orra alá, pedig van ott már abból bőven enélkül is.
Az anya meghatalmazást kell adjon az apának, az apa az anyának akkor is, ha házasságban élnek. Pedig a kiskorú útlevelének kiváltásához is mindkettejük hozzájárulására szükség volt. Nem baj, ismétlés a tudás anyja, biztos, ami biztos, lehet, apáék hajbakaptak az este, és már meg is bánták, hogy beleegyeztek a kölök útlevelébe… Egyedül akkor látok némi rációt a szabályban, ha egy idegen állampolgár szülő el akarja rabolni a gyereket a másik szülőtől, és saját hazájába futna vele – nos ezt valóban alaposan megnehezíti ez a kötelező okmány. De még itt sem vehetünk mérget a törvény „empátiájára”, mert mi van akkor, ha a gyerekkel menekülő szülő a másik erőszakoskodása elől futna, de így nem tud? Vagy nézzük csak az életében már legalább háromszor elrabolt vaslui-i kamasz esetét, akit összevissza raboltak el egymástól házasságban különben sosem élt szülei: egyszer az anyja rabolta el az apjától tíz évvel ezelőtt, aztán az apja az anyjától néhány héttel ezelőtt, most meg ismét az anya raboltatta vissza az apától… Bár annak idején a bíróság a gyermeket az apának ítélte, az anya 2008-ban (tehát három évvel a kötelező „elengedő” nyilatkozat bevezetése után!) kivitte Romániából úgy, hogy nem rendelkezett az apa nyilatkozatával. Mire volt akkor jó ez a törvény?
Váláskor lesz még cifrább a helyzet, ha közös a gyermekfelügyeleti jog, hiszen ez a meghatalmazás még egy eszköz a szükséges minimális kommunikáció békés fenntartására az egykori házastársak/élettársak kezében. Zsarolni lehet egymást a meghatalmazással, megakadályozni, hogy a gyermek az apjával/anyjával és annak esetleg új társával külföldre utazzon, a büdös cédája, úgy kell neki. Nem hiszem, hogy ez lehet egy törvény szándéka. Akkor vajon micsoda? Ilyen körülmények közepette tényleg nem látom a gyakorlati hasznát ennek a jogszabálynak. Csak bosszúságnak jó. El nem mondhatom, minő öröm, hogy már csak néhány hónap, és megszabadulunk – mi legalábbis - a kiskorúság eme felesleges béklyójától.
