Örökballagók
Vissza

Örökballagók

Március második felét lefújtuk. Áprilist teljesen átugrottuk. Itt van május vége, mégis, fogalmunk sincs, mi lesz júniusban.

Az élet predesztinált. Mihelyt megszületsz, a halál felé tartasz. Elkerülhetetlen, kőbe vésett lezárás. Ilyenek az iskolás éveid is. Kis korodban azt sem tudod, mi történik körülötted. Évnyitó, évzáró, verselés, éneklés. Az igazgató elmondja a mindig rövidnek beígért beszédét – ami ritkán, de akkor tényleg rövid. Ahogy az évek telnek, úgy fogynak a hátralévő évzáróid. Már csak kilenc, hopp, már csak öt, három, kettő... és eljön az utolsó. A tizenkettedik évzáród. Láttál már tizenegyet, és tudod, hogy bármi is legyen, ott a kőbe vésett lezárás. A nap, amikor tanáraidra úgy tekinthetsz, mint gyaloglótársaidra, akik elkoptatták a cipőjük talpát veled együtt ezen a tizenkét éves úton. A nap, amikor rájössz: az utolsó lépcsőt már egyedül kell meglépned. A nap, amikor némán átadod az iskolazászlót. A nap, amikor csöndben szipogsz az oszid mellett, mert ha meghallja, hogy sírsz, neki is megindulnak a könnyei. A nap, amikor társaiddal egymásba karolva léped át a templom küszöbét Gaudeamust énekelve. A nap, amikor elnézed az igazgatónak, ha hosszú a beszéde, és minden szavába úgy kapaszkodsz, mintha számodra az utolsó szó volna ebben a világban. A nap, amikor úgy érzed, valami alapvető dologtól szakadsz el, ami mindig is részed volt.

Tavaly iskolánk egyik diákja nem lehetett ott a ballagásán. Budapesten volt, a jövője alapköveit fektette le. Akkor bele sem gondoltam, mit érezhetett. Távol a „második családjától”, egyedül egy idegennek ható helyzetben, amit még nem tapasztalt. Talán ő az, akit úgy neveznék: Örökballagó. És itt vagyunk mi. Távol a „második családunktól”, egy idegen helyzetben, amilyet még sosem tapasztaltunk. Talán mi vagyunk azok, akiket úgy neveznék: Örökballagók.

Ízlelgessük kicsit ezt a szót: Örökballagó. Mit jelent? Hogy olyanok vagyunk, mint bizonyos festmények a világháborúkból: elveszettek? Vagy talán, hogy örökké vágyunk majd arra a kőbe vésettnek hitt lezárásra, ami járt volna nekünk a tizenkét év vérjogán? Én nem így látom.

Tény, hogy nem búcsúztathatom el tanáraimat, nem tapasztalhatom meg az aranyhónapokat, nem nevethetek a banketten önfeledten, nem hallgathatom végig az igazgató beszédét, nem adhatom át a zászlót, és folytathatnám. Mégis – megragadva azt a csepp pozitivitást, ami még megmaradt bennem – a jót kell látnom a dolgokban. Elsőre nehéz lesz. Túl kell néznem a horizonton. Látni azt, amit csak én, tizenkettedikes Örökballagó láthatok. Látni azt, hogy – ahogy mondani szokták – ez nem egy fejezet vége, hanem egy új fejezet kezdete. Végül is, melyik könyv köt le jobban: amelynek fejezetei végén mindig lezárás van, vagy ami függőben marad? A derekunkat beadni könnyű. Elbújni a szomorúság, sajnálat és gyász mögé könnyű. Fölállni és a horizonton túlra nézni nehéz.

Bátran kijelenthetjük, hogy elvesztettük ezeket a hónapokat. Természetes, hogy mindenki a maga módján gyászolja ezt. Olyasvalamit vesztettünk el, aminek a temetésén sem lehetünk ott. Elmarad a nagykorúsítás, a versenyek, az érdemek elismerése, elmarad valami, ami szerves részét képezte volna a felnövésünknek. De túl kell élnünk. Az egész emberi történelem, az azt megelőző korszakok, minden szenvedés, kín, öröm és bú, az emberiség találmányai, gyarapodó tudása és kíváncsisága mind ezt a pillanatot szolgálta. Mind közrejátszott abban, hogy most arra kérhesselek titeket: vegyétek át tőlünk a zászlót. A vérjogunk immár rátok száll. Csak remélni tudom, hogy mi maradunk az egyedüli Örökballagók. Nektek lesz bankettetek, nagykorúsításotok, utolsó óráitok, ballagásotok – és irigyellek titeket. Olyanotok adatik majd meg, ami nekem sohasem, de ezzel nincs baj. Nekünk ez jutott osztályrészül.

Elhihetitek, amikor azt mondom: amíg el nem pusztulunk ennek a világnak a színéről, mi, Örökballagók fogjuk a leghangosabban énekelni a Gaudeamust minden ballagáson. Mi, Örökballagók fogunk a leghangosabban kopogni a templom padjain, amikor sorra átveszitek díjaitokat. Mi, Örökballagók fogunk a legtöbb ballagásra elmenni, hogy lophassunk egy kicsit belőlük a lelkünknek. Az életben egyetlen lezárás van kőbe vésve – és amíg az el nem jön, én igyekszem majd a horizonton túl nézni, és ballagni tovább az úton afelé, amit a horizont mögött látok.

Az évnyitó végén az igazgatónk azt mondta: „És most, hogy az évzáró véget ért... Jajj, bocsánat, évnyitó...” Véletlen nyelvbotlás, ami nekem mégis a legtöbbet jelenti: ez áll a legközelebb ahhoz, amit az utolsó évzárómnak nevezhetek.

Itt átlapozhatja Ballagás 2020 című mellékletünket, amely bemutatja Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér, Hunyad, Szeben és Szilágy megye végzőseit.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Októbertől újraindul az Iskola ...
Kolozs megye: 25 diák és 12 pedagógus ...
Húsz guggolásért „egészségjegy” váltható

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ