Ó, jöjj, Napkelet, Szent Virradat; jöjj, Világosság!

Ó, jöjj, Napkelet, Szent Virradat; jöjj, Világosság!
Mától Adventben vagyunk, amely a latin adventus, azaz megérkezés, eljövetel szóból ered. Az Úr érkezése előkészületi idő Krisztus első eljövetelének liturgikus ünneplésére, egyúttal azonban az Ő végidőbeli eljövetelének várása is ideje.

Az adventi idő szokásai már a karácsonyvárásra vonatkoznak. Így az adventi koszorú is.

Az egyházközség ünneplésének színhelye az Egyetem utcai piarista templom volt. A liturgia előtt a főcelebráns, László Attila főesperes-plébános meghatottan, lélekhez szóló szavakkal mondott köszönetet a sok-sok imáért, amelyet a kemény szenvedésekkel járó, hosszas koronavírusos betegsége idején felépüléséért mondtak a hívek és a testvérek Kolozsváron és Erdély-szerte.

Advent első vasárnapján a szentmise bevezetőjében László Attila rámutatott: Advent a két világ határának a csodáját hirdeti, azt, hogy már itt, a Földön elkezdődhet bennünk valami, ami teljessé majd odaát lesz. Advent idején felfedezhetjük, megélhetjük és a zsoltárossal együtt rádöbbenhetünk, hogy az a csoda, amely értünk történt akkora, amekkorát megérteni ugyan nem fogunk – de elfogadni képesek vagyunk. Advent ugyanakkor az alázat ideje is, azé az időé, amikor újra felfedezhetjük önmagunk teremtettségét. Advent nem a rohanás, hanem a megérkezés, a hazatalálás, a valódi szeretet ideje, amikor megérthetjük, hogy valóban megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek.

A szentmise kezdetén a főcelebráns megáldotta és meghintette szenteltvízzel az adventi koszorút és a híveket. Ezt követően meggyújtották a koszorú első gyertyáját. Ez a fény Krisztust jelképezi, aki a világ világosságának mondja magát, és azt akarjuk, hogy az Ő fénye elűzzön minden sötétséget az életünkből.

Az ünnepi szentbeszédben László Attila ezzel a kegyelmi időszakkal kapcsolatban feltette a kérdést: mi tehát a teendőnk?! Sajátos helyzetben kell életünket átjárnia az Adventi lelkületnek – a vágyakozás és a várakozás Isten után. Attól lesz időnk szent idő, hogy ez a vágyakozás, vagyis életünk irányultsága kifejeződésre jut. Például egy éhes ember a Holdat is sajtnak nézi, a szerelmes pedig kedvese arcát látja benne. Az istenkereső a világban látja meg Istent! Ez Jézus Krisztus által már nem álom. Vele, az Úrral való találkozásra készülünk. Jézus szavai pedig éberségre szólítanak bennünket. Vajon volt-e ezeknek a szavaknak valaha akkora súlya, mint napjainkban? Kell-e bizonygatni a normalitást a sarkából kiforgatni akaró társadalomban, ahol csak az nem számít, amit Isten akar, ad, a biztos jövő érdekében?! – nyomatékosította László Attila.

A továbbiakban rámutatott arra, hogy mindnyájunknak megvan a feladatunk, aminek teljesítését Isten számon kéri tőlünk. Amint Szent Pál írja:”… semmi kegyelmet nem nélkülöztök, amíg az Ő megjelenését várjátok…” – ezért hát éljünk is vele. A kegyelmi eszközök – bűnbánattartás, szentgyónás és szentáldozás, a böjt, az ima, a jócselekedetek – most is rendelkezésünkre állnak, csak éljünk velük. Lehet, hogy új módon kell megkeresni a módját, de keressük! Így lesz Adventünk igazán tartalmas!

Adja a mindenható Isten, hogy a hit fénye, a kegyelmi élet, és az önfeláldozó szeretet is növekedjék szívünkben és családjainkban!

Rohonyi D. Iván felvételei

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Pénteken, június 23-án Jézus Szentséges Szívének főünnepe. 1675. június 15-én, Úrnapja nyolcadán Alacoque Szent Margit-Mária vizitációs apácának egy nagy látomásban volt része, amelyben a Megváltó megbízta azzal, hogy gondoskodjon Jézus Szívének ünnepéről. Már egy évvel előtte is látomásban volt része, amelyben Krisztus szeretettől lángoló szívét látta. Ez valószínűleg 1674. Úrnapján történt. Erről írást is készített, amelyet átadott lelki vezetőjének, a később szintén szentté avatott La Colombière Kolos jezsuitának, aki azt Lelki magábaszállás (Retraite spirituelle) című könyvében közzé is tette. 1675. június 21-én pedig mindketten felajánlották magukat Jézus Szentséges Szívének.
Közhír