Nyitott ajtók mögött

Nyitott ajtók mögött
A művész vagy az ember? Színházi ügyekben talán még nehezebb erre válaszolni – nálunk pedig, ahol folyton művészet és erkölcs egyenes arányú összefüggését hirdetik, mindenképpen nehéz. 1989 előtt könnyen lehetett zsarolni valakit, aki ráadásul még exponált is volt; és foglalkozzunk a rendezői bántalmazásokkal, vagy nézzük a műveket?

Ez utóbbi kérdés persze már cinikus. A rendező ne erőszakoskodjon senkivel, ehhez semmiféle joga nincs, bármilyen szociális gesztusokat vagy gőgöt is örökölt-tanult volna bárkitől. S még akkor sem, ha Sigmond Rita szerint például olyan határokra löki a színészt, amelyekről az nem is tudott. „Ami a módszereit illeti… soha nem tudtam eldönteni. Néha az volt az érzésem, hogy előre megfontolt módszereket használ, a megalázás, az ego levetkőztetése, az érzelmi poklokig való juttatás, néha meg az, hogy mindent impulzusszerűen, abban a pillanatban dönt el, mint megszállott, olyan volt gyakran. Neki az volt a legfontosabb, hogy mi eljussunk abba az őszinte pontba, ami megszüli az előadás vagy a szereplő lényegét, igazát, és ezért mindent megtett. Mi is.” – mondja a színésznő az atlatszo.ro portálon olvasható interjúban.

Az UNITER Alexandru Repan bukaresti színészt jelölte életmű-, és Andrij Zsoldakot rendezői díjra. Ebből visszhangos botrány kerekedett, több mint ezren aláírták a nyilatkozatot, hogy a szövetség vonja vissza a jelöléseket, Tompa Gábor pedig odanyilatkozott, hogy az nem is volt bántalmazás, meg különben is régen történt – ami nagyon rosszul hangzik, mert szerecsenmosdatásnak tűnik. Azt már nem is említem, hogy Tompa folyton megtalálja az ellenséget az „ideológiai aktivisták” rémületes szövetségében.

Iulia Popovicinak az Observator culturalban közölt cikkéből az derül ki, Repan lelkesen jelentgetett, ami semmiképpen sem vet jó fényt rá, bárhogy is zsarolták. És akkor még nem is beszéltünk azokról, akik nem jelentgettek, s akiket akkor is a nemet mondók között kell számontartanunk, ha elismerjük az 1989 előtti rendszer borzalmas mivoltát.

Nem szeretnék patetikus lenni, de olykor vergődöm a véleményem kialakításáért. Szánom azt az embert, aki túl a nyolcvanon hirtelen szembekényszerül a múltjával, miközben nehéz nem megkérdeznem, eddig miért is nem tette meg. Holott sejtem, milyen kínos lemondani egy jelölésről.

A rendezőt nem szánom, mert aki durváskodik, az fizesse meg az árát. Az erőszak olyan, mint az elszabadult pokol: ma még csak a hajadat rángatom meg a művészet kedvéért, holnap már beléd is rúgok, hátha jobb Ofélia leszel.

És ha van is bennem empátia a vesztett hiúság iránt, azt gondolom, ez még mindig a legenyhébb büntetés. „Olykor engem is megráz a Teremtő” – írta annak idején egy testileg akkora színész, mint egy havas, a kommentek egyikében. De ne legyünk ilyen álnaivak és giccsben élők: akit bántanak, az nehezen teszi túl magát az élményen, és nem a mi dolgunk, hogy traumákat szerezzünk a művészet érdekében – az élet és a világ igyekszik úgyis eleget.