Nem tudta megszokni

Villámvignetták

Nem tudta megszokni
Kezdetben Hédi strukturálja a napomat. Egyénisége, ez a folyamatos nyüsletés, távol áll tőlem, mégis élvezem, mert Epricsek röppenéseire emlékeztet. Felkelés, reggeli, Epricsek a suliba, mi ketten az ágyra. Az esti tévézés vagy filmezés után pedig a cicák, most már Hugó is, velünk alszanak Epricsek szobájában.

Amikor Vásárhelyre költözünk, egy ideig nincsenek velünk, azután viszont Epricsek elhozza őket, úgy érzi, ő jobban tud gondoskodni róluk, mint az öccse – édesanyja akkoriban még minden második hónapot Pesten tölti, egy öreg hölgyre vigyáz.

Ahogy a kocsiba ülünk, Hugó nyávogni kezd, a Meszesen betojik, nyálazik, habzik a szája, egy pillanatra sem hallgat el a három és fél órás út alatt, míg Hédi végig csendben ül, egy mukkja sincs. A lakásban éppen fordítva: Hédi nem találja a helyét, Hugó vidáman jár-kel.

Egy idő után, persze. Egy ideig szimatolnak, bolyonganak a fóliazsákok között, nyávognak a harmadik szoba ajtaja előtt, amíg oda is be nem engedjük őket. Hugó megszokja végül, Hédi azonban egyáltalán nem, belebetegszik, megvakul, fúj Hugóra, akivel Zilahon még boldogan játszottak.

Közben meg is szöknek néhányszor, illetve csak leugranak a párkányról. Pedig milyen büszke vagyok, hogy amikor Epricsek egyszer Zilahon jár, kitalálom, hogy ülőkéket szerelünk nekik; végül drótháló is kell, a keresés sok idegünket és szívünket felemészti.

De Hédi már nem jön helyre. Az utolsó nyara rettenetes, Epricsek két hónapig perfúziózza. Előtte egyszer kisétál a lépcsőházajtón, mert a szomszéd hölgy nem veszi észre, hogy kint van az előtérben. Nem merem megfogni, fúj rám, végül a hölgy fia segít. Epricsek alkotótáborban, onnan jön haza kétnaponta, anyósommal viseljük a gondját.

Hiába. Amikor véget ér a tábor, és Epricsekkel elvisszük az orvoshoz, kiderül: el kell altatni. Rövid ideig ismertem, de én is megsiratom, Szilárdékkal temetjük el a házuk kertjében.