Nem akarok elmenni

Villámvignetták

Nem akarok elmenni
Ilyen félelmek gyötörtek Varsóban is, csak másfélék. Az Observator culturalban jelent meg a pályázat: a lengyel kultúráról kellett esszét írni. Összeszedtem, amit tudtam Mrożekről, Zbigniew Herbertről, Kazimierz Brandysról, Chopinről, és megírtam. Az első díj az volt, hogy az ember eltölt egy hónapot Varsóban.

Teltek a hónapok, egyszercsak felhívott egy hölgy a lengyel intézettől, hogy elmennék-e. Harmadik lettem, ám az első díjazott éppen máshol lesz, a második meg ott él.

Amikor egy ilyen alkalom adódik, az ember persze, hogy örül. Aztán ahogy közeledik az idő, eszébe jut, hogy egyedül szeretne lenni a szobában, de hát biztos nem lesik az ő kívánságait. Végül már egyáltalán nem akar elmenni.

A Wizzairrel és a LOTtal repültem. Bukarestben egy barátom várt meg, vacsorára lengyel kolbászt vett, hadd érezzem az erőt. Leszálltam Varsóban, és szinte rögtön szorongani kezdtem. Az aggodalom bevált: egy kanadai fiúval kerültem egy szobába.

Két szoba nyílt egy folyosóról, és ahogy kiderült, hogy honnan jöttem, egy Pau nevű katalán vágtatott ki a másik szobából: putem să vorbim românește. Azt hiszem, világjelenség az ilyen globetrotter, aki pillanatok alatt megérzi a másik nyelvet, és már beszéli is.

A nyári egyetemen – mert az volt – lengyelül tanultam, állítólag nem is tehetségtelenül. Az órákat szerettem, a délutánok viszont pokoliak voltak, bár olykor beszélgettem a magyarokkal (mint minden nyári egyetemen, itt is mindenféle náció összegyűlt), még pingpongoztam is. Az első kirándulásra bejelentkeztem, aztán visszamondtam. Egy Simon nevű német fiú megszólított: why are you stay behind? Valamit meg kell írnom, válaszoltam, de ezt még én se hittem.

Tíz nap múlva valamilyen ürüggyel hazajöttem. Nem bírtam máshol lenni, pedig a baj bennem volt.