Nálunk a tavalyi mikulásozás volt az első alkalom, amikor élesben ment a harmadik fázis, Matyi ugyanis már kezdett érdeklődést mutatni a mesés ajándékozó iránt.
A várakozás alatt együtt lestük, hogy mikor lopakodik az ablakunk alatt a pirossapkás, s Matyi egész jól belejött abba, hogy meglássa a Mikulás bojtos sapkáját, a csizmáját vagy éppen a rénszarvasának az agancsát, amint az éppen az utcasarkon fordul be, vagy a szomszéd háznak a kéményén bújik be.
Ez idő tájban fordult elő többször is, hogy Matyi nem tudott délben egyedül elaludni. Eleinte azt gyanítottuk, hogy a leskelődő Mikulástól fél, de mikor szóba hoztuk, váltig állította, hogy nem fél tőle. Nem volt mit tenni, ott maradtam mellette, megvártam, amíg elaludt, majd kiosontam a szobából.
Mikulás napján különösen szükségem volt arra a rövid gyerekmentes idősávra, hogy mindent alaposan előkészíthessek az esti mikulásjárásra. Persze Murphy közbelépett. Nagyon nehezen ment az elalvás, s mire a nagylegény végre álomba szenderült, Panna jelezte, hogy ébren van, enni kéne – ami akkor még jó hosszú ideig eltartott nála.
Rettenetesen izgultam, hogy nem jut majd idő mindent alaposan elkészíteni, s elbénázzuk a varázslatot, megpecsételve ezzel a csodába vetett gyermeki hitet.
Kapkodtam jobbra-balra, hogy mire ébredés van, eltüntessem a nyomokat. Amikor aztán Matyi Mikulás, Mikulás, kedves Mikulást énekelve jelezte, hogy felkelt, hirtelen kopogtatást hallottunk az ajtón. Ezen még én is meglepődtem, hiszen nem vártunk senkit. Vagyis vártunk, csak nem a főbejáraton, s nem kopogtatva.
Ámuló szemekkel nyitottunk ajtót. Kiderült, hogy Nagyapáék jártak a közelben, s gondolták, benéznek egy kicsit hozzánk. Ez aztán végképp felborította a menetrendet, mert Mama jelezte, hogy az ő ajándékaikat is jó lenne valahogy becsempészni a gondosan kikészített csizmácskákba. Matyit azonban semmivel nem lehetett rávenni arra, hogy felügyelet nélkül hagyja a helyszínt.
Közben Apával próbáltuk üzenetben egyeztetni az újratervezést. Ő ragaszkodott hozzá, hogy a csizmák kívülről kerüljenek az ablakba, s hogy a Mikulásnak tejet és kekszet is készítsünk, hogy legyen ereje minden gyerekhez eljutni. Így aztán Apa tanácsára kikészítettünk mindent a teraszra, s folytattuk a várakozást.
Amikor a munkából hazaért, indult a szokásos apás hancúrozás, én pedig ezt az időrést használtam ki arra, hogy becsempésszem az ajándékokat. S mivel én voltam a Mikulás, nekem kellett eltüntetnem a tejet meg a kekszet is. Bizonyára az időszűke és az izgalom miatt nem jutott eszembe jobb ötlet, így a jéghideg tejet egyszuszra felhörpintettem, az üres csészét visszatettem a tálcára, s azon nyomba éreztem, hogy ennek bizony nem lesz jó vége.
A következő ellenőrzésnél Matyi észrevette, hogy akció volt, kezdődhetett a csizmák átfésülése. Mindent átnézett, s csalódottan látta, hogy a Mikulás nem hozott autót, pedig ő azt rajzoltatta a levélbe. Apa is kérdőn nézett rám, mire nekem fájós torokkal leesett a tantusz: megbeszéltük, hogy mindenféle csoki helyett inkább egy kisautó lesz a csomagban, a legény úgyis annak örül legjobban. Én azonban a nagy rohanásban és kapkodásban éppen azt felejtettem el becsempézni.
Nem volt mit tenni, a Mikulásnak újra jönnie kellett. Meglátogattuk a másik mamáékat, hátha oda is hozott valamit a fehérszakállú, Apa-Mikulás pedig huncutul becsempészte a kisautót a hátrahagyott csizmába. Volt aztán nagy öröm, amikor kiderült: nemcsak, hogy nem felejtette el a Mikulás, mit kért tőle Matyi, de annyira jó fiú volt, hogy hozzánk kétszer is eljött.
Én pedig szopogattam a torokcukorkát, s örültem a gyermeki naivitásnak, ami szépen felülírta szülői bénázásomat.
