Nacionalizmusok
Vissza

Nacionalizmusok

Borbély Tamás tárgyilagos és világos érvelésű cikkében (Modellválasztás, Szabadság, szeptember 16.) megütött egy mondat. „A románok is pont ugyanúgy dédelgetik a nacionalistáikat, mint ahogy nekünk is nehezünkre esik időnként elhatárolódni a szélsőséges megnyilvánulásoktól.” Megütött, mert a mondatot – „a pont ugyanúgy” dacára is – fájdalmasan igaznak tartom. Még akkor is, ha az állítás nem feltétlenül a románokra, inkább a román hatalomra vonatkoztatandó. És akkor is, ha közülünk sem mindenkinek esik nehezére elhatárolódni a magyar szélsőségességtől. Sőt vannak, akik a Borbély-féle tárgyilagosságot is dühödt indulatokkal utasítják el. Hogy kik ők, azt nekem is nehezemre esne szavakba foglalni. Fájna. De ezt hagyjuk…

Merthogy a román és a magyar szélsőségességet aligha lehet azonos mércével mérni. És éppen azért, mert a kettős mérce ezekben a kérdésekben idehaza és Európában egyaránt szabálynak számít. Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek, mondja a közismert, s mai Európában akár demokratikusnak is tekinthető közmondás. Pedig nem csak a magyar Ilyés Gyula tett már réges-régen releváns különbséget a nacionalizmus két alakzata, a „támadó” és a „védekező” közt, de ugyanezt a különbségtételt a magyarok iránti elfogultságokkal aligha vádolható kanadai liberális filozófus, Will Kymlicka szintén megtette. (Ő „többségi” és „kisebbségi” nacionalizmusokról értekezett.) Kymlicka munkásságát a magyar és a román nyilvánosságban Salat Levente professzor, a Babeș-Bolyai egyetem volt prorektora tette ismertté. Könyvnyi terjedelemben.

A kymlickai különbségtétel a magyar nyilvánosságban mégis is elsikkadt. Salat után is. A román nyilvánosság tudomást sem vett róla. Hogy talán mégsem egészen, azt számomra az sejtethette, hogy Kymlickáról Gabriel Liiceanu, a román kultúra egyik legkimagaslóbb személyisége sem lehetett a legjobb véleménnyel. Liiceanut a román-magyar kapcsolatok egyik mélyen empatikus személyisége, a dobrudzsai származású Niculina Țânțar, a Kiss Jenő által igazgatott Kovászna Megyei Könyvtár főkönyvtárosa a 90'-es évek derekán meghívta egy sepsiszentgyörgyi író-olvasó találkozóra. A találkozó után a Szentgyörgy-pincében egymás mellé ültettek bennünket. Megpróbáltam rábeszélni, hogy Kymlicka egyik fő művét vegyék be a Humanitas kiadó társadalomfilozófiai kiadványainak sorába. Jót tehetne a román-magyar kapcsolatoknak. Szó nélkül hallgatott végig. Nem volt hozzáfűzni valója. Kymlicka írásait – a nemzetközi tudományosság teljesítményeit gondosan közvetítő – Humanitas azóta sem adta ki… Egyetlen román kötete egy moldáviai kiadónál jelent meg. Idehaza csak néhány rövidebb írása látott napvilágot az Alterában és a Treia Europában. Pedig főbb műveit minden ismertebb nyelvre lefordították. (Köztük minden európaira.)

Kymlicka érvelése, miszerint a többségi nacionalizmus a helyzet logikájából következően maga is nacionalizmust generál, evidencia. Csakhogy – állítja a kanadai társadalomfilozófus – micsoda különbség! A kisebbségi nacionalizmus a kisebbségi identitások megtartása érdekében hangsúlyozza a nyelvi-kulturális különbségeket. Merthogy védelmeznie kell őket. A többség esetében efféle kényszer nem áll fenn. A többségi identitást – tehetjük hozzá – sem minálunk, sem Magyarországon semmiféle veszély nem fenyegetheti. Még elvileg sem. Amikor az erdélyi magyarság önnön nemzeti szimbólumainak használata mellett száll síkra, azzal a román nemzeti szimbólumok semmiféle kárt nem szenvedhetnek. Ezek használatát ugyanis a törvényhozás, a jogszolgáltatás és a végrehajtó hatalom kórusban szavatolja. Ennek ellenére az a groteszk helyzet áll elő, hogy Erdély településein sehol nem látni zuhogó esőben, kánikulában, fagyban ott fityegő székely vagy magyar zászlókat. A román lobogók viszont minden évszakban ott lengedeznek „Erdély-szerin tova”. Gyakorta több emeletnyi méretekben. Kinek? Szüksége lenne a román átlagembernek erre a lelki támaszra, hogy otthon érezze magát a hazában? Bizonyosan nem. Mi pedig már megszoktuk. A demonstráció közülünk is csak keveseket tölt el ingerültséggel. Szorongással – talán... Bár nyilvánvalóan ez utóbbi a cél…

A döbbenetes az, hogy a nagybetűs Európából hozzánk látogató idegeneket, akik allergiások az úgynevezett „identitarianizmusra” (Angela Merkelt már egy politikai közgyűlésen kibontott német zászló is dühbe gurítja), mindez a legkisebb mértékben sem irritálja. A székely területi autonómia vagy – Erdély más tájain – a kulturális autonómia emlegetése viszont igen. És nem csak őket, a hazai magyar fiatalok egy jelentős, öblös hangon „érvelő” és önnön „tárgyilagosságába” bódult hányadát is.

Ilyen körülmények között valóban nehéz elhatárolódni a hazai és a magyarországi szélsőségesektől, akiknek számára a román szó ugyanolyan ingerlő, mint némely (hál' Istennek mind kevesebb) román számára a magyar. De bármennyire is nehéz, kötelességünk, hogy megtegyük. Ez a gesztus romániai magyar hazafiságunk követelménye. Ha erre sem vagyunk képesek, önbecsülésünket kockáztathatjuk. Akárcsak román felebarátaink a magukét. Bár nekik, sajnos, még a saját szélsőségeseiktől való elhatárolódás is könnyebb. Vagy legalábbis az lehetne… Már nem csak félniük nincs mitől (ráadásul hosszú-hosszú évtizedek óta), de annak is tudatában lehetnek, hogy ha így megy tovább, a határon túli magyarság órái hosszabb távon „meg vagynak” számlálva.

Innen tova már megy minden, mint a karikacsapás. Minek még bántani is őket?


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Emberszabásúak agyi fejlődését ...
Ma kezdődik a 12. Nemzeti Vágta
Brexit - Szombaton szavaz a londoni ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ