Most jó – Lola emlékére

Most jó – Lola emlékére
Mostanában olvastam az Állatbarát rovatban az öreg kutyákról, ízületi gondjaikról. Sajnos az időskori problémák elkerülhetetlenek az idő haladtával, s mi állatok sem vagyunk kivételek. Az emberhez hasonlóan meg kell vívnunk saját csatánkat a különböző kórokkal. Megdöbbentő, hogy az ember által is rettegett, halálos betegségek az állatvilágban is ugyanúgy szedik áldozataikat.

A fájdalom és szenvedés minket, tengerimalacokat sem kímél. Gazdám már régebbi cikkekben beszámolt műtéteimről, s sajnos a lábadozásom annyira elhúzódott, hogy azóta sem jöttem teljesen rendbe. Nagyon lefogytam, s mindkét hátsó lábamon olyan fekélyes heg éktelenkedik, amely állandó gondozást, kötözést igényel. Nem tudom van-e még ilyen malacka, akivel ilyen odaadóan, lelkiismeretesen foglalkoznak. Maholnap már nyolcéves leszek, és egyre több problémával kell orvoshoz fordulnunk. Harcunk szélmalomharc, látom gazdáim szemében, mert én nem tudom mérlegelni állapotom súlyosságát. Életem a ma és a most, élem a jelent, a pillanatnyi jót, amit mindig megkapok. A rengeteg gondoskodás páratlan szép életet biztosított nekem.

Egy hónappal ezelőtt újra orvoshoz vittek komolyabb kivizsgálásra az állatorvosi egyetemre. Már gazdám is megállapította, hogy hasamon különböző duzzanatok jelentek meg. Beutaltak, röntgeneztek, vért vettek... A diagnózis amilyen nyilvánvaló, olyan kegyetlen: limfóma, a nyirokmirigyek rákos elváltozása, ami jelen esetben már áttét. Emésztőszervi rákkal kezdődhetett. Komoly kezelést kaptam, szteroid gyógyszert, fájdalomcsillapítót és májvédő szereket is. Halál ellen nincs orvosság, mondják az idős emberek. Én azonban ezután még több figyelemben részesültem. Állandó hasmenéssel küszködtem, ezért rendszeresen megmostak, sebeimet kötözték, kesztyűből levágott ujjakból kicsi cipőt kaptam. Gyakran vettek ki társaim mellől, külön kis trónomban betakarva állandóan finom falatokkal etetgettek. Változatosan étkeztem, vitaminokat is kaptam.

Ma újra feljött a nap. Langyos sugarai betöltik a szobát. Újra visszatesznek a nagy ketrecbe a társaimhoz.   Éjszaka külön alszom, hogy jobban tudjak pihenni. Társaimmal behúzódunk a ketrec szegletébe. Itt élvezzük a fűtőtest melegét. Együtt indultunk, bár nem voltunk egyidősök. Úgy összeszoktunk, nem tudnánk már egymás nélkül élni. Ott az a keskeny mezsgye élet és halál között, ott topogunk mindhárman. Benneteket is lesújtott a betegség. Liza hörög, Léna is lefogyott, és nagyon gyenge. Úgy fogytok el, mint a gyertyaláng. Csöndben, halkan, amilyen csöndes, békés volt életünk e tágas meleg szobában szerető emberek között. Néha gyötör a fájdalom, de hősiesen küzdöm az életemért. Eszek, eszek, bár szerveim már alig működnek. Tudom, hogy gazdámék mennyire aggódnak értem. Az én fájdalmam az övék. A test gyötrelme az enyém, övék a lélek terhe. Különös lény az ember, nem csupán a jelenben él, mint mi, állatok. Gondolataikban ott van a múlt és jövő gondja. Életük sokkal bonyolultabb, összetettebb. Mint törékeny kismadarat, úgy tartanak kezükben, könnyekkel küszködve próbálnak mosolyogni rám. Sajnálom, hogy bánatot okozok.

Ma is jó. Veletek mindig jó. Csak nyújtom a nyakam, érdeklődök mi történik körülöttem. Kitől kapok ma finom falatot? Ki tart ma tenyerében? Bár mindig érezhetném e kéz melegét! Fájdalmaim közepette is mindég erre vágyom. Örök hidat vetni kettőnk között, remény és aggodalom az ők szívükben, öröm az én szívemben, mert a fizikai fájdalmat már megszoktam.

Ma is szeretnek. Hó tisztasága ez, gyógyír beteg testemnek. Az ablak párkányán nézem a tél utolsó erejét tördelő napsugarat. Csillámporként hull be a fény az ablakon. Élvezem a pillanat szépségét, semmire sem gondolok, és ez jó.

A szobában csend van. Várom, hogy nyíljon az ajtó, minden zajt ismerek. Figyelem a hangokat, ha hazaérkeznek, szívemhez érnek a szavak, s ez erőt csöpögtet ereimbe. Szőlőszemet kapok, testem édes mérge. Hallatszik a sűrű szívverés. Hősként küzdök minden reggelért, a rettegés sikolyát fojtom magamba. Apró nyöszörgés hagyja el ajkamat. Ahogy fogynak a percek, úgy elfogyok én is.

Még élek. De mintha nem test lennék, mintha felülről nézném e romló beteges végtagokat, mintha csak tekintet lennék. Idegen hang szól. Búcsúszó. Kóros testem már lassan az enyészeté, de a szívem még dobog.  Minden dobbanás vezet az örökkévalóság felé. Most és itt még jó! Tekintetem még egyszer végigjárja kedves szobám körvonalait, fény és árnyék játéka lassan eltompul. Szívem még egyet dobban, a feltétel nélküli örök hűség utolsó kattanása.

KÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ