Miből lett az élet?
Villámvignetták
Villámvignetták
Vissza

Miből lett az élet?

Pályám kezdetén mindent megtettem volna, hogy egy magyarországi lapban közöljek. Nehezen jött össze, különféle viszontagságok után végül az ÉSben sikerült. Dérczy Péter minden fontoskodás és gőg nélkül közölte a novelláimat, jó ideig volt a támaszom. Később Károlyi Csaba vette át a stafétabotot, és gondolom, leginkább a biztatására írt kritikák következtében történt, hogy a határon túl ma talán elsősorban kritikusként könyvelnek el.

Közben azonban jó kis összevisszaság volt az elején. Közöltem fordítást a Pompejiben, s ha nem tévedek, a Holmiban is egy Liiceanu-esszé fordítása volt az első közlésem. A Nappali ház bezárult előttem, illetve meg se nyílt.

De talán én sem közöltem volna magamat, ezt a sündörgő, pislogó, vihogó valakit. A verseim sem voltak még olyanok, meg viselkedni sem tudtam, én legalábbis úgy éreztem, ettől még inkább igyekeztem, és még borzalmasabb alak lehettem. Nem értem, ugyan miért éreztem úgy, hogy sietni kell. De hát azt hiszem, ez, hogy Ivan Karamazovnak nevezem magam, nem melléütés. Sok nyugtalanság van bennem, erőt kell vennem magamon, hogy ha iszom, több szódát igyam, mint bort, furcsa feszültségek kaparnak, miközben kedélyesnek tűnök. Kispolgári nagyszüleim (a megnevezésben semmi megvető nincs, egyszerűen csak annyi, hogy nem voltak bankárok) abban neveltek, hogy a magam baja nem tartozik másra, és örömmel olvastam Iorga aforizmáját: „ne sötétísd el a magad bánatával a más egét” – mondhatta volna a nagyanyám is. Az irodalom, az más, egy szöveget vagy elolvas valaki, vagy nem; de ha belépek valahová, vagy leülök az asztalhoz, nem miattam fogja úgy érezni senki, hogy fel kell vágnia az ereit egy tompa késsel.

Mindez, remélem, így van most – akkor, kezdő koromban, nagyon másképp volt. De hát ezekből a másképpekből lett az életem.

Szerkesztem magamat

Gátlásosságomra, belső zavaraimra jó példa az a fiktív párbeszéd, amelyet huncut fellegvári barátaim alkottak a jellemzésemre: „Găseşti? Găsesc. Zău? Da. Uau.” Az unalomig hajtogattam valamit, ami megtetszett nekem, egy-egy szót, fordulatot, becenevet, kifejezést, bármit. Olyan volt ez, mint a szemdörgölés vagy a szájrágcsálás: pótcselekvés a zavar miatt, amely elhitette velem, hogy folyton beszélni kell, és ha nem tudok valamit mondani, az iszonyú szégyen. Az egyik srác, akivel egykor konfirmáltam, és mára híres ember lett, egyszer rám is pirított, hogy ne emlegessem minden alkalommal, és van egy vicc, amit minden érettségi találkozón el szoktam mondani.

Az önnevelés pokoli gyötrelem, és semmi nem garantálja, hogy sikerrel jár. Sok mindent megszerkesztettem magamban, de sok sajtóhiba maradt még. Igaz viszont, hogy bizonyos sajtóhibák hozzátartoznak ahhoz a könyvhöz, amelyet gyerekkorunkban annyira szerettünk.

A lényeg az, hogy próbáltam javítani. Én magam voltam a gyalupad is, az is, aki rajta van, meg az is, aki használja. Ennyi szerepben mégiscsak nagy a tévedés esélye és a nárcizmus settenkedése.

És ott a másik kockázat: hogy aki ennyire figyel magára, az elfelejt élni, minden élményt kizár magából. Ezt a veszélyt végül elkerültem: hálistennek vannak hatalmasabb dolgok, mint az ember.

(Borítókép: A Karamazov testvérek című regény borítója a Penguin Classics kiadásában)


EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Osztrák Nagydíj: Bottas nyerte a nyári ...
Újra kinyitja kapuit a Louvre
I. liga, rájátszás: felső- és alsóházi ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ