Még néhány év?
Vissza

Még néhány év?

Régóta motoszkál bennem, s időről időre előhozza valami belőlem azokat azz élményeimet, amelyekről még sosem írtam. Mondhatnám, hogy egzotikus országok voltak, amelyekben az elgondolkodtató történeteket hallottam, mégsem útibeszámoló következik most, hanem –a románnyelv oktatása kapcsán ismét eszembe jutott – nyelvsirató. Elsősorban arról az egyetlen nyelvről, amelyik nem az agyamban, hanem a véremben van: a magyarról. Mert kétnyelvű környezetben élve én magam úgy lettem kétnyelvű (sőt, több), hogy éneket és rajzot, de fizikát is tanultam román nyelven az általános iskolában, de matekórán csak annyit tanítottak románul, hogy azzal boldoguljunk a vizsgákon és a versenyeken. De jöjjenek a történetek.

Az első történet Azerbajdzsánba repít, ott majdnem 10 évvel ezelőtt jártam, hivatali úton. A szovjet uralom ideje alatt ebben a kis országban is, mint mindegyik azóta felszabadult területen, az orosz volt az államnyelv. Rácsodálkoztam: a szovjet utódállamban az oroszokra legfeljebb az épületeken díszítésként megmaradt vörös csillagok emlékeztettek. Klímájuk nem zord, sarki. Esténként kellemes a tengerparton sétálni és beülni egy teára, amelyhez édességeket is kínálnak: datolyát, befőttet, csokoládét – mindazt, amit addig gondolatban a törökökhöz kötöttem. Aztán megtudom: az azeriek büszkék arra, hogy kultúrájuk és nyelvük egyaránt tükrözi a török rokonságot, sőt, az elmúlt évtizedekben kialakult kereskedelmi kapcsolataik is inkább a feléjük húznak. Nyelvükben ott a fél magyar és a fél román nyelv: egyfelől kücsüknek mondják a kicsit, másfelől limaninak a kikötőt – és még folytathatnám, hogy miért szórakoztam olyan jól kétnyelvűként két napon át, köztéri feliratokat olvasgatva. De közben felfigyeltem egy érdekes jelenségre: kísérőink, két fiatalember, egymással a törökösen hangzó nyelven beszéltek, de abban a pillanatban, hogy valami hivatalos egyeztetés zajlott, átváltottak oroszosra – nem beszélem az oroszt, csak a hangzásából ítéltem ahhoz hasonlónak. Hamarosan kiderült, hogy igazam van, valóban oroszra váltottak. De miért? Egymás közt? – csodálkoztam rá, és felsejlett bennem nagymamám emléke aki arról mesélt, hogy az utcán is románul kellett beszélniük az iskolásoknak Kolozsváron. Beszélgetőtársaim elmesélték: a szovjet uralom alatt csak nyolcadikig lehetett anyanyelven – esetükben: azeriül – tanulni, utána már csak orosz nyelvű osztályba írathatták a gyerekeket, és ez tudomásuk szerint, minden beolvasztott államban így volt. Tehát, mindazt, amit a családban megbeszélnek, tudják anyanyelvükön. Vannak viszont olyan részei az életüknek, amelyet az akkori államnyelven tanultak meg, és könnyebb most is azon értekezni, ha ilyesmiről van szó. Arra gondoltam, olyan ez, mint amikor mi itthon a románul hallott történetet részben románul vagy a nyelveket keverve meséljük tovább magyar barátainknak. Aztán azt is megtudtam, hogy a kétnyelvűség ugyanúgy működik, mint a legtöbb romániai magyar családban: a feleséggel és a gyerekkel amit tudnak, anyanyelven beszélnek meg, de amikor a gyermek nem kell megértse, amiről szó van, a másik nyelvre, esetükben oroszra váltanak a szülők.

A következő ihletadó helyszínen, Máltán idén január végén jártam. Hazatértem után nevetve meséltem mindenkinek: úgy éreztem magam, mintha román lettem volna Székelyföldön! Mert mindenki angolul szólt hozzám, a kedves, érdeklődő turistához, de amíg én megkóstoltam felkínált csábító finomságaikat, amint egymáshoz fordultak, máris a számukra otthonosabb máltaira váltottak, és (mondanám: természetesen) anyanyelvükön beszéltek egymással. (Sosem kérdeztem, de szerintem így érezheti magát a román turista Székelyföldön.) A különbség a nyelvhasználatban hozzánk képest nem épp hangyányi: mindenki beszéli mindkét nyelvet, a hangzásában főleg arab, de szavaiban olasz jegyeket is mutató máltait és az angolt is, pedig ez utóbbi az egykori elnyomóiktól maradt rájuk.

A harmadik történet már sokkal érinthetőbb: Beszterce-Naszód megyében játszódik a szemünk előtt. Óradnán úgy 10 évvel ezelőtt még százan beszéltek magyarul, jellemzően az idősek. Gyermekeik csak román iskolába járhattak, párjaik románok lettek, s bár nevükben és szívükben őrzik még a magyarságot, nyelvükben már nem. Vannak ugyan közösségi embereik, akik nem adják fel a küzdelmet a magyar iskoláért-óvodáért, de talán kevesen lesznek ők maréknyian ahhoz, hogy a most óvodába készülő, otthon románul beszélő zülők a helyettesként is kitartó, egyébként nyugdíjas magyar tanítóhoz adják a gyerkeket, az egyetlen magyar osztályba. S akkor ők már otthon, az iskolában, a templomban, a barátokkal, a piacon s mindenütt románul beszélnek majd – és mindeközben a magyar média is elkerüli őket, hiszen egy szinte világvégi településen nem olyan divatos az internetezés, mint mondjuk Kolozsváron. Tudom, nem nekem kell megoldanom a helyzetet, mégis, többször gondolkodtam már azon, mit lehetne tenni ebben a helyzetben. Egyesek azzal biztatnak: ott is lehetne alapítani egy szórványkollégiumot, s akkor lennének diákok, tanerők – s lennének ötven év múlva is magyarok. Mások elmesélték: nem ez az egyetlen eset, a Mezőségen is vannak ilyenek.

Miért is írtam le most mindezt? Talán okulásunkra – mondhatná a kedves olvasó. De hiszen mi ebben a ránk szabott pár évben úgyis tudjuk, hogy volt. Utána meg már senkit nem fog érdekelni, hogyan veszt(h)ette (volna) el nyelvét egy közösség. (Én a zárójeles változatot kívánom magunknak.) Amikor a tanügyminiszter elrendelheti egy forró augusztusi napon, hogy a románnyelv-órát csakis románnyelv-tanárok tarthatják azoknak a gyerekeknek is, több tízezer kisebbséginek, akik még nem volt hogyan kétnyelvűvé váljanak, bármi megtörténhet. Ja, azóta meg is történt: a tanügyminiszter lemondott és a forrófejű rendeletét is visszavonták. Tehát ki kell rúgni az időközben jóhiszeműen leszerződött románnyelv-tanárokat, ez pedig többezer munkavállaló szerződésének felbontását jelenti. Ami mégis némicske optimizmusra ad okot: bár sajnálom, a munka nélkül maradt tanárokat, drukkolok nagyon a (kisebbségi) kisdiákoknak, akik ezáltal visszakerülnek azok kezébe románul tanulni, akikkel mégiscsak beszélnek egy közös nyelvet: a magyart. Hogy hogyan, az már rajtuk és persze, még azelőtt, többnyire a családjukon múlik.

Két- és többnyelvűséget pedig tanulhatunk bárhol, s a legjobb példákat majd pár év alatt megnézzük a fentebb emlegetett és hozzájuk hasonló országokban. Mindenkinek ezt kívánom!

 


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Nemzetiségi viszály szítása miatt indul ...
Johannis konzultálni akar a pártokkal ...
Brüsszel felszólította a román kormányt ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ