Mazsolázgat az élvezet

Sugárzóna

Mazsolázgat az élvezet

Szégyen ide, szégyen oda, a XIX. század végén, a XX. század elején íródott folyam(család)regények közül A Forsyte saga érintett meg a leginkább. A Thibault-család is nagy élményem volt, Az eltűnt idő nyomában első két kötete is, Az Artamonovok is, de egyik olvasásból sem emlékszem arra a mazsolázgató élvezésre, mely most, a Galsworthy-mű közben jellemző rám.

Velem is elteltek az évek, s ami tegnap talán puszta megállapítás volt („igen, az évek telnek”), az mára már megélt, sokszor megszenvedett tapasztalattá lett. Proust világa túlságosan napfényes és nagypolgári, Irene, Bosinney és Soames viharából viszont sok mindenben magamra ismerek, és szeretnék olyan lenni, mint a Jolyonok.

De mindenekelőtt az érzékletes jelenetek szerelmese vagyok. Irene és Bosinney egymással töltik az időt, abban a szótlan szerelemben, mely jóval többet érez, mint amennyit elmond, és még annál is, amennyit megtesz. Egy harmadik keveredik közéjük, talán az öreg Jolyon, aki észreveszi, mi történik a fiatalok között; tehetetlenségükben enni kezdenek, és végigeszik mindazt, amiről beszélniük kellene. Ahogy Val Dartie és Jolly első találkozásukkor végigmellébeszélik, hogy ki nem állhatják egymást, viszont Val egycsapásra belészeretett Jolly húgába, Hollyba.

És a többi. Ahogy az öreg Jolyon halála előtt megszereti Irene-t, aki pedig a család szégyene, és boldogan hal meg, mert sok időt tölt vele a házban, melyet Bosinney Irene-nek és Soames-nak épített. Ahogy a fiatal Jolyon belészeret Irene-be, és olyan jól udvarolgat az asszonynak Párizsban, hogy egy távirat ébreszti rá: fia mellett kellett volna lennie, aki elment a búr háborúba.

Vagy amit a szépségről mond egy adott pillanatban az fiatal Jolyon, vagy nem is mondja, töpreng rajta csupán: „Csak bámult tovább az asszonyra, egészen lesújtotta az a gondolat, hogy ha a Szépségről van szó, semmi se megy simán, s nyilván ez az oka annak, hogy olyan sokan érzik erkölcstelen dolognak a szépséget.” Ezt odavésném minden ház homlokzatára, ahol a szépség falvédőillatú, és a problémák úgy oldódnak meg, hogy behunyjuk a szemünket.

A Forsyte saga, mint a nagy könyvek általában, vigasztaló is. Megmutatja, hogy több, mint egy évszázaddal korábban az emberek már ugyanúgy szerettek, csalódtak, tévedtek, ugyanúgy voltak önzők, mint ma. Meg azt is, hogy mennyire el lehet nézni az életet, mint focikapus a beadást. És hogy senki nem akarja elnézni: egyszerűen úgy sikerül.

Kiderül az is, hogy a nagy realizmus nem az, amit kis rendszerek képzelnek róla, valamiféle „leleplezés”. A nagy realizmus az emberről szól, aki annak képzeli magát, ami nem ő; aki összetéveszti magát mindazzal, amit a társadalom a fejébe gyűrt. Csörgheő Csuli, aki a nagy kanba szerelmes, nem különbözik radikálisan Soames-tól, aki mindent a tulajdon szemszögéből értelmez, és nem érti, hogyan hagyhatta el egy asszony, akinek ő mindent megadott, és aki az ő felesége volt. És csak nézzünk szét, hány Csuli és Soames szaladgál körülöttünk – ha egyáltalán szét kell néznünk, és nem mi magunk vagyunk egyik vagy a másik.