Maradt a sötétség
Vissza

Maradt a sötétség

Noa Pothoven világhírű lett, pedig aligha akarta ezt. Borzalom belegondolni, hogy egy 17 éves lány nevét azért ismerte meg a világ, mert meghalt. Ha másként alakul az élete, és eltelik még néhány év, lehet, hogy egészen más miatt ismernénk a nevét. Talán híres divattervező lett volna belőle, esetleg énekes vagy sztárügyvéd.

De az is lehet, hogy híres sem lett volna, csak csendes életet él, mondjuk, megismeri a magas, szőke Johant, családot alapít vele, lesz két gyermekük, és közben esetleg tanít egy elemi iskolában, vagy szociális munkásként rászorulóknak segít. Ez azonban már sosem következhet be, Noa Pothoven sosem fogja befejezni a tanulmányait, nem lesz szerelmes, nem lesznek gyerekei, nem fog dolgozni, mert Noa Pothoven meghalt. Saját akaratából, saját döntéséből, egy fejlett nyugati országban, ahol megadták neki a szabad döntés jogát. Így történhetett meg, hogy lemondott a további kezelésekről, és miután nem vett magához semmilyen táplálékot, a szervezete lassan leállt, életfunkciói megszűntek, majd maga is megszűnt létezni. Mindezt pedig – és Noa idáig vezető, éveken át húzódó kálváriáját – végignézte nemcsak a családja, hanem egy teljes egészségügyi apparátus is.

Napok óta próbálom emészteni Noa történetét, sorsát, valószínűleg világszerte milliókkal együtt, összeszorul a torkom és az öklöm is, ha arra gondolok, min mehetett keresztül az a gyermek, aki a halált választotta végül, megtagadva magától az életet, a további lehetőségeket. Gyerek volt még, csak tizenegy éves, amikor az első szörnyűség történt vele, és tizennégy, amikor a második. A közbeeső évek valószínűleg állandó rettegésben, szorongásban, bizalmatlanságban teltek. Majd jöttek a kényszerű, de teljesen eredménytelen és félrecsúszott kezelések évei, amelyek során a helyzet csak rosszabbodott, a tünetek és a pszichés betegségek sokasodtak, fokozódtak, az egészségügyi rendszer inkompetenciája, a helyzet reménytelensége pedig felőrölte a jobb sorsra mindenképpen érdemes kislányt. Noa Pothoven többszörösen bántalmazott, többszörös áldozat. Nemcsak azoknak a férfiaknak az áldozata, akik kihasználták és szexuálisan zaklatták, bántalmazták, hanem a rendszeré is, amely nemcsak hogy segíteni nem volt képes, de kezdeni is alig tudott valamit a problémával. A kezelés évei arra lehetettek jók, hogy Noa újra és újra átélje azt, amit a bántalmazás eleve elültetett benne: ő nem számít, nem fontos. Ő csak egy probléma, ráadásul meglehetősen kínos, szégyenletes és megoldhatatlan, akit a legjobb talán teletömni nyugtatókkal, mert addig legalább csendben van.

Enyhén szólva is érdekes az a rendszer, amely nem tudja azonnal gondozásba venni az anorexiás vagy depresszióval és poszttraumás stresszel küszködő pácienst (Noánál mindez egy időben állt fenn), de élete utolsó két hetében otthonában azért palliatív gondozásban részesíti a hamarosan szabad akaratából elhalálozó beteget. Nekem kicsit cinikusnak tűnik ez a hozzáállás: olyan, mintha azt sugallná, megmenteni ugyan nem tudtuk, de a mundér becsületét védenünk kell, ezért legalább meghalni segítünk, csak ne mondják már a népek, hogy magára hagytuk szegény kislányt és családját.

Pedig épp ez történt. Magára hagyták, hogy küzdjön meg maga a démonaival, ahogyan tud, nem gondolva arra, hogy léteznek olyan súlyos esetek, amikor az önsegítő mechanizmusok és módszerek már fabatkát sem érnek. Noa hiába próbált kilépni a saját árnyéka mögül, könyvet írni, hogy segítse sorstársait – amivel talán egymaga is többet tett értük, mint a problémát kezelni nem képes rendszer –, mindez nem volt elég arra, hogy a benne élő fájdalom legalább az elviselhető szintig tompuljon.

Mekkora lehetett vajon az a szenvedés, amely arra ösztönözte, hogy önként mondjon búcsút az életnek, hátrahagyva a családját, barátait és mindazokat, akik az ő sorsából próbáltak erőt meríteni? Mekkora a szégyen, a csalódás, a kiábrándultság, ami odáig vezette, hogy a lehetséges minden helyett a semmit válassza, hogy már csak megpihenni akarjon, fájdalom és szenvedés nélkül? Egyáltalán nem akarok a történetnek azon a részén moralizálni, hogy az aktív vagy a passzív eutanáziával járt vagy járhatott-e jobban, mert az szerintem teljesen mindegy. Itt egy sokkal hatékonyabb, betegközpontúbb, problémamegoldásra fókuszáló eljárásra lett volna szükség, ami megerősítette volna a kislányt és családját abban, hogy van értelme a harcnak. Szívfájdító, hogy Noa a hosszú évek alatt sem találhatta meg a kiutat a sötétből. Remélem, az Úr magához öleli a lelkét, a története pedig nemcsak velünk marad, hanem intő példaként is szolgál arra nézve, hogy sürgősen át kell gondolni és szervezni a hasonló helyzetbe kerülők ellátását és kezelését. Hogy lehetőleg ne legyen több olyan fiatal, akit azért ismer meg a világ, mert a halált választotta az élet helyett.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Dăncilă örvend Geoanának
Bajnokok Ligája: Továbbjutott a CFR és ...
Franciaország beállhat Laura Codruta ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ