Akkoriban ugyanis Trianon olyan eleven seb volt a nemzet testén, hogy a nemzet tagjai szenvedtek tőle. Vérzett és gennyezett, csak lassan hegesedett. Ma már a leszármazottak, az újabb és újabb nemzedékek nem hordoznak személyes trianoni fájdalmakat, csak közvetett módon érintettek, ezért a tünetek tompultak. De kihatásaik és az egykori leírhatatlan igazságtalanság tudata megmaradt a nemzet és a nemzetet alkotó egyének emlékezetében. Ezért ma úgy fogalmaznék, hogy: „Magyar az, aki tudatában van Trianon fájdalmának.” Esetleg hozzátehetném én is, hogy „a többi – a közömbösek vagy akár „Trianon-pártiak” – csak állampolgár!”
Trianon iránt nem lehetünk közömbösek. Szakmámban, a népegészségügy területén, az anyaországban és a határokon túl élő magyarság egészségügyi helyzetének a vizsgálatakor egyre többen mernek beszélni és kívánnak szólni az önfeladás, a borúlátás, az önpusztításhoz vezető frusztráció hátterében meghúzódó „Trianon-szindrómáról”, amely egészségügyi értelemben egy tünet vagy tünetcsoport. A közel száz évvel ezelőtti igazságtalan ítélet és annak mai napig fellelhető hatásai ki nem beszélt feszültséget, stresszt okoznak, és kóros magatartási formákhoz vezetnek. A magyar lelkiállapotra napjainkban is jellemző sokasodó kudarcélmények, a katartikus állapotok hiánya, a fokozódó frusztráció és szorongás, a romló közérzet, a növekvő stressz egészségkárosító hatása egyértelmű. A hátrányos epidemiológiai jelenségek egyik lehetséges motorjául a nemzet huszadik századi történelme, szocializációja szolgál, nem elhanyagolható mértékben a kollektív tudattalanba szuperponálódott események révén.
Száz év alatt lassacskán megszoktuk mások elvárását, már amennyire ez szokás kérdése, miszerint ne emlegessük olyan gyakran Trianont. Bukarest és Brüsszel és Washington utasítása ez, külön-külön megfogalmazott elvárás a részükről. Miközben már az is valami, ha ebben az européer és nemzetek feletti demokráciában legalább elismerik egykori és mai igazunkat, és talán jó szándékkal figyelmeztetnek: „Ne nyalogassuk annyit a sebeinket!”.
De vajon milyen érzést vált ki a szíve – és nem kimondottan állampolgársága – szerinti magyar emberből, bárhol éljen a világon, amikor Trianont mások hozzák elő a süllyesztőből. Meglehet, „ártatlanul”, nem a számunkra oly keserű történelmi lényegére utalva, más összefüggésrendszerben, de szóba hozzák, napirenden tartják. „Magyar az, akinek fáj Trianon mások általi felemlegetése is” – egészíthetnénk ki Karinthyt és Illyés Gyulát.
Amikor Párizsban jártunk, természetesen nem hagytuk ki Versailles meglátogatását. A fenséges bútorzatú kastély egyik nagy termében megtekinthettük az asztalt, ahol a nagyhatalmak aláírták az első világháborút lezáró békeszerződést. Felette korabeli fényképpel, a képen látható államférfiak neveinek a feltüntetésével. Aztán két kilométeres gyaloglással elértünk a Kis-Trianon palota épületéhez, mert ide irányítottak a hivatásos múzeumőrök. Itt kellett rájönnünk, hogy mi voltaképpen a Nagy-Trianon palotát keressük, annak a hosszú halljában történt meg a trianoni békeszerződés aláírása. Szerencsére többszöri próbálkozást követően mégiscsak találtunk egy „jóravaló” egyenruhást, aki megmutatta a szomorú esemény pontos helyét. Sem asztal, sem fénykép nem utalt rá. Egyetlen „árulkodó” jel sem. Mintha szégyellték volna megjelölni e szégyenteljes történésnek még tényét is. Mintha tagadnák a kapcsolatot a pompázó Trianon és a szégyellnivaló Trianon, a palotai fényűzés öröme és a békediktátum okozta fájdalom között.
Mikor jutunk el oda, hogy a sebek feltörése helyett egymás érzékenységének a tiszteletben tartása lesz az elsődleges? Amikor nem június negyedikén, vagy éppenséggel december elsején hívnak megünnepelni a megünnepelhetetlent, megemlékezni a felejthetetlenről. Mert magyar az, akinek fáj Trianon mások általi felemlegetése is.
