Letűnt idők karácsonya

Letűnt idők karácsonya
Eszembe jutnak gyermekkorom szeplőtlen évei, szép, gondtalan évek, mikor még gyermek voltam. Az sem számított, hogy a felnőttek ezt másképpen látták, hiszen a Ceaușescu-féle kommunista rezsim rányomta bélyegét az egész életünket.

A karácsonyt csak szűk családi körben ünnepelhettük, az iskolában szó se lehetett róla. A szüleim tanárok voltak, így templomba sem járhattunk. Az iskolában a Télapót vártuk, aki december 30-án érkezett, a Köztársaság kikiáltásának napján.

Ilyenkor volt nagy felhajtás az iskolában. Én ezt a készülődést nagyon szerettem. Már jó néhány nappal előtte szüleimmel átmentünk a helybéli falusi szövetkezetbe, ez az akkori vegyes bolt volt. Azt vásároltunk, amit itt éppen vásárolni lehetett. Mint gyermek, mindig ott forogtam, figyeltem, hogy mi kerül a vesszőkosárba: kerek, lapos, diónagyságú csoki, amelynek címkéjén Piroska és a farkas volt, 1 lejes keksz, Carmen nápolyi. A dobozos csokik közül nemigen volt választék. A Vinga csokira emlékszem, amelyben hat, sztaniolba csomagolt édesség volt. A süveg alakú csoki cukros tölteléke pótolta a szaloncukrot, amit akkoriban nem lehetett kapni. Még volt sárga cukor, zsinórra fűzve, és a jól ismert krémes ostya, amit Eugeniának hívtak. Ezennel az édességes lista ki is merült. Került még a kosárba gyermekzsebkendő, zokni, kesztyű. A következő nap készültek a csomagok. Ezt is nagyon élveztem. A tanári hosszú asztalán sorakoztak a papírzacskók, amiket mi a Bánságban staniszlinak neveztük. Minden tasakba került egy-egy a termékből, majd alma és dió is, ami az iskola kertjében termett. Egyszer, emlékszem, kapott az iskola egy láda narancsot is. Nagyon örültünk, mert déli gyümölcsöt alig láttunk. Volt nagy meglepetés, amikor a már megszokott ajándék mellett narancsot is illatozott. Aztán napokig ott díszelgett az az 1-2 narancs a szekrény tetején. Szagolgattuk, nézegettük, reszelt héját cukorban őrizgettük, cikkekre bontott gyümölcsét hosszan szopogattuk.

Mint tanár gyermeke, a tantestületi tagságtól is kaptam ajándékot. Ez volt a Szindikát Apó ajándéka. Ez a csomag még gazdagabb volt: játékot, kínai vízfestéket vagy tollat kaptam. Nyolcadikos koromban kellemetlen meglepetés ért: mivel betöltöttem a tizennégy évet, nekem már nem járt ez a külön csomag.

Eljött a várva-várt nap, amikor a télifát is feldíszítették a kultúrotthonban. (Titokban csak kultúrpajtának csúfolták.) Hosszú épület volt, amelynek gyenge padlózatát fáradt gázolajjal kenték le, s bár két csempekályha éktelenkedett a két sarkában, ott télen sosem volt meleg. Mivel az áramot is gyakran elvették, előfordult, hogy viharlámpával, gyertyákkal világítottunk.  December 30-a tiszteletére műsoros előadással is készültünk, erre az alkalomra szülők, rokonok is eljöttek. Természetesen hazafias versek, dalok hangzottak el. Majd a Télapó kiosztotta a csomagokat.

Ezután megtartották a hagyományos jelmezbált is. Nagymamám minden évben gondosan elkészítette a jelmezemet: voltam ábécé, cigánylány, kéményseprő, török, tündér, székely lány stb. Pionír kötelességünknek tartottuk, hogy részt vegyünk a rendezvényeken. Ezután gyakran pionír kitüntetéseket is kaptunk, fémből készült jelvényeket, amelyeket a fehér ingre lehetett feltűzni.

Másodikos korunkban pionírokká avattak bennünket. Ekkor kaptunk egy piros nyakkendőt, amelyet aztán decemberben másikra cseréltek, piros sárga kék szélűre. Még emlékszem a fogadalomra, melyet a zászlót fogva kellett mondjunk:”Úgy fogok tanulni és dolgozni, hogy hazámnak, Románia Szocialista Köztársaságnak megbízható fiává váljak. Hűséges leszek a néphez, a Román Kommunista Párthoz, és szilárdan tiszteletben tartom elkötelezettségemet.” Sosem felejtem el, hogy a pionír könyvecskénkben volt egy sajtóhiba, amit soha senki sem vett észre, hogy kijavítsa. A „megbízható” helyett „meghízható” szerepelt, ezen mindig szórakoztunk.

Eszembe jutnak nagy, hideg telek, amikor szánkóval ballagtunk az iskola felé, majd délután folytatódott a kaland. A Ceaușescu-rendszerben volt egy időszak, amikor vasárnaponként felváltva közlekedtek a páros és páratlan kocsik.  Takarékosság céljából történt. Akkor a havas főutakat sem igen takarították. Ez is nekünk kedvezett. Ilyenkor a főúton is szánkózhattunk, a kövesen. Mi már csak így hívtuk a főutat, mert hajdanán csak kővel volt kirakva.

Sok kedves emlék, amely álmomban még gyakran visszatér, s egy letűnt korszak romjait építgeti …